Ivan Pinkava: A sötétség fénye

Jan Saudek az enyészet romantikáját párosítja rubensi idomokkal, a befoghatatlan női keblek, a széles tomporok szépségének megittasult csodálója. Robert Vano az élő görög szobrok, az érzékenységet és érzékiséget párosító férfiaktok megörökítője. Mellettük Ivan Pinkava a fájdalmat, a keserűséget, megszomorítottságot sugalló, sérült lelkek és kisebb-nagyobb hegeket hordozó, beszédes testek felkutatója. Saudek a tűz színeiben üzen, Vano légies fekete-fehérben, Pinkava a világos és a sötét megrázó kontrasztjával.

Három, egymástól homlokegyenest eltérő vizuális nyelv, három összehasonlíthatatlan gondolati világ, három életérzés.

Az 1961-ben Náchodban született, tizenhat éves koráig Észak-Csehország különböző településein élt Ivan Pinkava antik és bibliai hősöket megidéző mai alakjaival vált egy csapásra híressé hazájában, majd külföldön is. Ott nőtt fel, azon a tájon, ahonnan a szudétanémeteket elűzte a Beneš-dekrétum. A sötét, sokszor félelmet keltő táj nemcsak a lelkére, a képzeletére is nagy hatással volt. Magányos bolyongásai során lerombolt, kifosztott házakat, tanyákat, lepusztult temetőket, falvakat, széltől és esőtől vert, kirabolt templomokat látott. A folyamatos szorongás, a nyomában járó rémület megpecsételte gyerekkorát. Évekkel ezelőtt, amikor visszavetődött erre az elhanyagolt, elvadult vidékre, döbbenettel vette tudomásul, hogy arrafelé semmi új nem született. Épp ellenkezőleg: a múlt teljesen bekebelezte, felfalta ezt a tájat. A reménytelenség bitorol mindent. Legerősebb helybeli emlékei 1968 augusztusához kötik. Tizenegy éves koráig Velký Šenovban élt a család. Közel a (kelet-)német határhoz. A szovjet tankok százai dübörögve vonultak el a házuk előtt. Kiskamaszként azt hitte, kitört a háború. Az egyik tank csöve egyenesen a nappalijukat vette célba. Nem sokkal később, amikor már Červený Kostelecben éltek, nyomdában dolgozó édesapját rendszerellenes röpiratok terjesztése miatt szomszédaik közül többen is feljelentették, munkahelyéről elbocsátották, lakásukat elveszítették. 

Tizenöt évesen Ivan Pinkavát beszippantja Prága. Egy évet tölt a smíchovi nyomdaipari szakközépiskolában, majd átlép az iparművészeti grafikai szakára, és ott fordul a fotográfia felé. Meglepően gyorsan gyökeret ereszt a fővárosban, nem is vágyik vissza élete korábbi helyszíneire. A nyolcvanas években már a legendás FAMU fotográfusi szakán tanul, ahol újabb, mélyreható impulzusok érik. A világirodalom híres íróinak behunyt szemű, imagináris portréival kelt nem kis feltűnést.

Az volt a nagy berobbanás.

Ivan Pinkava ma a cseh fotóművészet egyik meghatározó egyénisége. Alkotásait Berlin, Lyon, Bécs, Moszkva, Washington kiállítótermeiben láthatta a közönség. Nem egy műve a párizsi Bibliotheque Nationale, a houstoni Museum of Fine Arts, a San Diegó-i Museum of Photographic Arts és a londoni Victoria & Albert Museum gyűjteményeit gazdagítja. A pozsonyi Kunsthalléban június végéig a legfrissebb munkáiból láthatunk néhányat az Inverz romantika címmel megrendezett kiállításon. Köztük a tavasz (a test) ébredését megidéző szőke kiskamasz portréját. Az ártatlanság megejtő látlelete ez, egy váratlan pillanatban elcsípett gesztus, amikor a szemérmesség falán még hajszálrepedések sincsenek. És mégis! Mint minden képén, ezen is van valami nyugtalanító, valami rejtélyes, belső titkokat sejtető. Pinkava egyébként is mestere az irritáló titkoknak. Elég egy tárgy, egy elgondolkoztató kellék, egy furcsa gesztus, egy felkavaró tekintet vagy csak egy heg a testen, borotvával ejtett vágások a mellkason, egy félkör alakú forradás a köldök magasságában, vagy csak egy tar fej szomorú tekintettel, máris célt ér, elgondolkoztat, kérdéseket vet fel, üzen, figyelmeztet, együttérzést ébreszt.

Valójában minden képe nyugtalanító, feszültséget keltő, vibráló tartalmú. A genetikai program elsőre leolvasható minden arcról. Időben és térben megmarad az érzelem. Üres falak, rideg termek adják a hátteret. Semmi nem mozdul, semmi nem zavar be, csak az ember a fontos, ülő, álló vagy fekvő helyzetben. 

A mezítelenség a fő alkotóelemek egyike. Nincs benne semmi öncélúság, műviség, konstruáltság. Nem retusál, nem tökéletesít, csak hogy izgatóbb, érzékibb, erotikusabb legyen a látvány. Épp ellenkezőleg. Már-már rideg távolságtartással közvetít. Egyszerűen csak megmutat. Mintha azt mondaná: „Tessék, ez ő! És ilyen vagy te is!” Itt nincsenek eltakart érzések, elfedett testrészek. Itt a belső arc vetkőzik mezítelenre.

Pinkava nem voyeurként nyomja meg a gombot. Megbeszél, beállít – és szabadon hagy. De azt a pillanatot örökíti meg, amely az objektuma sajátja. Nem bíz semmit a véletlenre. Mint mondja: zavarát, kétségbeesését nem viszi át a modelljére. A legtöbbször késő este dolgozik. Sötétedés után. „A sötétség akkor is jelen van a képeimen, ha mögöttem lámpa ég.” Kezdetben inkább csak az arcra fókuszált. Ma az egész testre szüksége van, hogy közölhesse, amit közölni akar. A sérült, önkezűleg megjelölt testekhez vonzódik a leginkább. A mindent kikiabáló hegekhez. Nem a szépséget vagy a csúnyaságot akarja megmutatni velük, hanem annak a nyomát, amin átment, amit maga mögött hagyott az ember. A jelentésük izgatja, nem az esztétikájuk.

Nem tartozik a termékeny alkotók közé. Hetente két-három képet készít, utána hónapokig kezébe sem veszi a gépet. Ami nem azt jelenti, hogy gondolatban nem komponál. Maga a fényképezés már az utolsó fázisa alkotói folyamatának. Modelljeit vagy a véletlen sodorja elé, vagy hosszas keresgélés után akad rájuk. Az ő Sebestyénje nem szent és nem is szőke. Egy aszketikus japán kalligráfus. Egy színházi előadás szünetében látta és szólította meg. Teljes ellentéte az európai vásznakról ismert izmos, érzéki vonzerőt sugárzó, germán típusú Sebastianoknak. Ő fekete hajú, sovány testalkatú, és Egon Schiele alakjaira emlékeztet bennünket. Együttműködésük mára rendszeressé vált. Különböző témák hordozója lett az ázsiai arc. Jól illik abba a sorba, amelyből a caravaggiói alakok köszönnek ránk.

A Pinkava-fotók régi ismerői, akik emlékezetükben őrzik A test sebeit, az Oh, édes vért, a Fiú mákgubókkalt, a bibliai alakok, Izmael, Benjámin, Noé, Szalóme, Keresztelő Szent János megtestesítőit, az antik mítoszokból hozott Szatírt, Vénuszt vagy Nárciszt, tudják, hogy bár Pinkava szkeptikus szemmel tekint a világra, alkotásaiban helyet kap az idealizmus is, mint a túlélés elmaradhatatlan eszköze. Ahhoz pedig elég egy elhajított pokróc, egy kopott matrac, egy lyukas paplan vagy akár egy elhagyott pár cipő is.

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa