István bá’ és az új világ

István bá’ hetvenöt felé közeleg. A tanya, ahol gyermekkorától él, lassan takaros kis faluvá fejlődött. Volt munka s jó kereset. A tehenészetből ment nyugdíjba. Ma meg áll az istállójában és a két tehenét nézegeti. Hallotta, be kell őket jelenteni. Ő biz nem számoztat, öreg már a változtatásra, meg oszt a tehenek se maiak. Alig pirkad, elindulnak. A vágóhídon még csend van, mikor begördülnek a kapun. Nyikorogva nyitódik a kocsi hátulja. A tehenek nem indulnak. Valahonnét előkerül egy alkalmazott, és egy gumislaggal az állatok közé csap. István bá’ úgy rezzen össze, mintha az ütés az ő hátán csattanna. Az állatok lecövekelnek. István bá’ felmászik a platóra, simogatja a tehenek nyakát, oldva saját és az állatok feszültségét. Könnyűszerrel levezeti őket, a tehenek mozdulatlanul egymás mellett állnak – védelmezőn, jelét adva összetartozásuknak. Gazdájukra néznek, mintha rajta kérnék számon kitaszítottságukat. A kocsiajtó becsapódik. Elindulnak. István bá’ öszszezavarodottan, de ellenkezést nem tűrve szól a sofőrnek. Ne állj meg a vágóhíd üzlete előtt. Siessünk! A nagydarab, gyomrát szerető sofőr nem érti, hiszen benne volt az alkuban egy nagybevásárlás. Orrában érezte már a friss hús illatát, szájában a kolbász ízét... Nyála túlcsordult, de az ellenkezés belefagyott, mikor az öregre nézett. Halálos csendben tették meg a hazavezető utat.