Istók ligeti szobrai

#Somogyi Tibor felvételeIstók időnként ki-kijárt a ligeti parkba. Néha csak úgy, sétálgatni, vagy sportfelszerelésben, lenyomni néhány kört az öreg platánok alatt, díszcserjék, virágágyások között. Reggelente jobbára senkivel sem találkozott, hacsak egy-egy magafajta magányos kocogóval vagy kutyasétáltatóval nem. Duhaj szokása volt, hogy körönként tréfásan beintett a ligeti szobroknak. Például: Szevasz, Sanyi, hol van már megint a kardod?!, vagy hogy – no, szép Franciska, hogy aludtál az éjszaka, nem kapott-e alád hajnalban a hűs dunai szellő?!, netán, Janko, Janko, jaj, de szép a görbe botod, hát a kardod mért nem hordod...?! – rikkantásokkal. A kimerevített nagyságok szelleme természetesen ezért Istókra nem neheztelt, ismerték hosszú évek során, ahogy tavaszra nyár, őszre tél jött, fel-felbukkant néha, szinte hiányzott volna is már bozontos feje, kócos szakálla. Meg aztán sokkalta szórakoztatóbb volt, mint az alkalmanként ünnepélyesen koszorúzók, akiket javarészt már kegyeletes szobraik is unnak valahol, hiszen mindegy, milyen rendszer, évszak vagy korszak, unos-untalan ott vannak ugyanazok a pofák, majdnemhogy ugyanazokkal a szövegekkel és kenetteljességgel, ájtatosan álszent, művileg átszellemült gesztusaikkal, egymás közti, alig leplezett, indiszkrét módon kutakodó tekinteteikkel, az alkalom nyújtotta átfogó, nagy pofaviziten.

Ezekről az attrakciókról Istók az utóbbi években szép lassacskán elmaradozott, talán éppen az említett, feszélyező anakronizmusok miatt. Most meg aztán éppen önmagán ütközött meg, pontosabban azon, hogy a szokványos első kör gépiességében, befelé, csupán a futás ritmusára összpontosítva, szinte fel sem tűnt, hogy kardtalan és csonkakezű Sándorunknak immár csak hűlt helye. Igazából a második körnél érte a sokk, mikor már készítgette az első, friss, ropogós hóból futtában felmarkolt labdácskákat, hogy a szokványos: vitéz, hol a kardod?! rikkantással vágtázva célba vegye a nemzet dalnoka baljának hűlt, fantomfájdalmas helyét. S mi döbbenet, mikor arra kellett eszmélnie, hogy szoborpajtásának ekkor talán már a híre is Hamván volt... Hogy hova lett, hova tűnt, Istók valódi, habókos énje tréfásan azt súgta, biztosan elvitték, elvihették valakik, bizonyára nagyon becses lehetett ebben a szegényedő világban, még az is meglehet, jobb híján Aranyat akarnak csinálni belőle... (A te bolond agyad, Istók, az a Tompa, hát nem tudod, hogy a költőnek csak a Szíve...?)

Mindenesetre Gibala szobrászművész görbebotos Janko szobra ott maradt egyedül a ligetben, nézheti magányosan a hosszú téli napfelkeltét, Sándorunk egykori szobor-helyén meg majd csak találgathatja a kései utókor, mondogatva, valószínűleg itt állt, ezzel a háromfelé ágazó, vastagtörzsű platánnal átellenben... Vagy mások, hogy, ó, dehogy, az alatt a vörösfenyő alatt, vagy amott, a négy díszcser közelében. Mindegy, Istók, nyomj le még egy kört, meghitt ligeti szobraid, lelki barátaid helyét, mint ahogy az egyszeri nóta mondja – rég belepte már a hó...