Isten veled, kedves barátom!

1920–2003 A stószi temetőben nyugvó Fábry Zoltán után Egeg is tündöklő csillagként kerül fel nemzeti kisebbségi életünk szellemi égboltjára. Gyönyör József nevével, rendkívül értékes munkásságával, amely életünk több mint nyolcvan keserves esztendejét foglalja magában. Elég idéznem „Közel a jog asztalához” című okító könyvének szerzői előszavából a következő sorokat, hogy teljességgel értsük gondolkozásának mozgatórugóját. „Gyermekfejjel sokáig nem tudtam felfogni mindazt, ami 1918-ban történt; nehéz volt belenyugodni abba, hogy szigorúan őrzött határok választottak el egymástól községeket, házakat, családokat, embereket olyan vidéken, olyan tájakon, ahol ilyesmire az elmúlt évszázadok folyamán még rémálmában sem gondolt az ember; a békeszerződéssel megállapított határok kettészakították számtalan magyar szülőföldjét, melynek bizonyos területrésze egy új államalakulat, Csehszlovákia részévé vált.”

Egész életét annak szentelte, hogy megértse és másokkal, a nemzeti kisebbségi sorsban sínylődőkkel is megértesse, mi is történt velünk, magyarokkal? Kereste, kutatta az igazságot a ferdítőkkel és történelemhamisítókkal szemben, tanulmányozta a forrásmunkákat, jogszabályokat és nemzetközi szerződéseket, nem utolsósorban a történelmet. Volt szerencsém néhányszor megfordulni egegi családi házában, ahol nyugdíjas éveit, hónapjait, napjait húgával, Lenkével élte egy fedél alatt. Vonzó személyiség volt már akkor is, amikor még nem ismertem, „csak” az írásaiból. Hatvannyolcban nyűgözött le a sorskérdéseinket mélyen ismerő publicisztikájával, amely bátrabb és szókimondóbb volt valamennyiünkénél. Sokan nem ismertük őt addig, nem is tudtuk róla, hogy Korponán, majd Besztercebányán dolgozik a járási, illetve kerületi nemzeti bizottság hivatalában. Azt meg hírből sem hallottuk, hogy ennek az egy csapásra kitűnő közírónak milyenek a kötődései szülőföldjéhez, Szalatnyához, ahol született, Egeghez, ahol nagyon fegyelmezetten készült a halálára. Az is később vált számunkra nyilvánvalóvá, hogy Ipolyságon érettségizett, a budapesti tudományegyetemen jogot tanult, majd katonai szolgálatot teljesített, s a szovjet fogságba esés után az éhezéssel is megismerkedett.

Sok mindent nem tudtunk róla (legalábbis én), azért volt a jelentkezése olyan váratlan és hirtelen, mint derült égből a villámcsapás. Gyönyör József írásaival voltak tele ’68-’69-ben a szlovákiai magyar lapok, az Irodalmi Szemlét is beleértve. Egyből testvérnek, harcostársnak fogadtuk el őt, pedig még nem is találkoztunk vele. Nem lehet tehát a véletlen játékának tekinteni, hogy amikor megalakult a Szlovák Szövetségi Köztársaság, kebelében a kormány Nemzetiségi Titkárságával, az egyetlen magyar tárca nélküli miniszter, Dobos László, őt is a Nemzeti Titkárság állományába emelte, s lett annak egyik legfelkészültebb tagja.

Szomorúan írom most le, hogy a rendcsinálás éveiben egyre hátrább szorult, fontos munkahelyén állandóan kiállt a rúdja, folyton útilaput akartak kötni a talpára, így a nyugdíjkor elérése örömöt jelentett számára, afféle felszabadulást, hogy most már az ellenségei bottal üthetik a nyomát. Elvonult Egegre a lelkén ütött fájdalmas sebekkel, s megtáltosodott a munkában. Sorra jelentette meg értékes könyveit, s még cikkezett is az Új Szóban és a Szabad Újságban. De nem értette meg, hogy a munkájáért csak alamizsnát adnak, vagy csak hézagosan fizetnek vagy egyáltalán nem fizetnek. Ezt másod-harmadnaponként elpanaszolta nekem, amikor az 1990-es évek vége felé Gyügy-fürdőn voltam a feleségemmel, s gyakran ellátogattunk a közeli Egegre Gyönyör Jóskáékhoz. Feleségem és Lenke a konyhában beszélgettek, mi dolgozószobájában, jegyzetei, kéziratai, megjelent könyvei közelségében cseréltünk gondolatot. Ő beszélt, én jobbára hallgattam. Dőlt belőle a panaszos szó. Hogy róla és könyveiről a nagyérdeműek elfeledkeztek, és a feledékenységükkel és az iránta tanúsított közönyükkel már életében elfelejtették őt. Mások odafigyelést, sajtóméltatást kaptak, ő semmit. Másoknak kitüntetést kitüntetés után adományoztak, Gyönyör Józsefnek a Szlovák Köztársaság Ezüst-plakettjén és az egyetlen szerény nívódíjon kívül elismerő szót sem. – Jóska, mivel érdemeltem ki ezt a mellőzést? – kérdezte tőlem számtalanszor, míg Gyügyön tartózkodtunk s egegi látogatói voltunk. Vigasztaltam, hogy ami késik, nem múlik. Nem vette komolyan. Meg már nem is látta értelmét a körülötte föltámadó visszhangnak. Neki már nem kellett semmi. Amit vele kapcsolatban elmulasztottak, azt már nem lehet jóvátenni. Ehhez tartotta is magát. Mikor már reménytelenül nem látszottak jelei a kisebbségi intézmények részéről jövő kezdeményező készségnek, hogy Gyönyör József munkássága méltó elismerésben részesüljön, Kiss József történész személyi javaslattal fordult Glatz Ferenchez, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökéhez. A megkeseredett Gyönyör József a tekintélyes kitüntetés hírét, a 350 ezer forinttal járó Kemény Zsigmond-díjat, megilletődve és meglepődve fogadta ugyan, de nem vette át. Aznap este felhívott telefonon, és ezt közölte is velem. – Jóska, fogadd el – kérleltem őt. – Ha a pénzre nincs is nagy szükséged, odaajándékozod valamelyik Ipoly-menti magyar iskolának... Nem tudtam meggyőzni.

Most, hogy véglegesen eltávozik közülünk, és „könnyben úszik két szemem pillája”, és hogy ha fájdalmasan és lelki tusakodás közepette arra gondolok, hogy a múltunkat és magyar szellemiségünket az írásaiban megjelenítő Gyönyör József nincs többé, összeszorul a torkom és sajog a lelkem, miközben arra is gondolok, hogy ami nem adatott meg halála előtt (a könyveivel egyértelműen kiérdemelt hírnév!), az megadatik a halála után, a Gyönyör József sírjánál megálló diák- és felnőtt csoportok sűrű megjelenése révén. Hírlik már az is, hogy fiatal szlovák történész kutatók rendkívüli érdeklődést tanúsítanak Gyönyör József értékes, alapos, nagy gonddal és felkészültséggel megírt beadványai iránt, amelyek a somorjai Fórum Intézet gyűjteményében találhatók. Addig is, drága halottunk, míg feljő a napod, s erre talán nem is kell sokáig várnunk, bocsáss meg azoknak, akik a közönyükkel vagy a nemtörődömségükkel vétettek ellened. És nyugodj békében!