Homályhatáron innen – avagy a rövid és a hosszú borokról

Csak olyan ember válhat költővé, aki a hétköznapok nyelvének kakofóniájából, az egymásra rétegződő szpícsek kaotikus hangkavalkádjából képes szétválogatni az egymáshoz tartozó szólamokat, kihallani a káoszból az összhangzatot. Jelentősebb költői tálentummal azonban csak olyan ember rendelkezhet, aki a nyelv zeneiségén túl – amely zenének persze a disszonánsok is szerves részét képezik – képes meghallani és tisztelni a csendet is. Aki az érzéki tudatból elősorjázó hangjegyek közé megfelelő ritmusban tudja kirakni a szünetjeleket. És mindez együttvéve még mindig csak az alapadottságok, illetve az ezek megléte esetén többé-kevésbé tanulható költői mesterség szférája. A lényeg nem a felcsendülő zene és nem az akár zengzetessé is felfokozható csönd – és nem is e két, egymás nélkül üres és értelmezhetetlen fogalom együttesében rejlik. A logikai tudatban jó esetben kellő elevenséggel és flexibilitással vibráló, s az érzéki verstesten nyughatatlanul matató gondolatok sem meghatározó jelentőségűek a költemény szubsztanciájának megteremtésében. Az a kis plusz, amely a verset elsodorja a valóság platóni káprázataitól és az egymásnak sok esetben ellentmondó tények gordiuszi gubancán egy huszárvágással átjuttatva a lényeg közelébe emeli – az a kis plusz megfoghatatlan.

A jó vers olyan, mint a jó bor.

A borászok két csoportra osztják a szőlőnedűket. A rövid boroknak – akárha ízletesek is – nagy hibája, hogy nem tartogatnak meglepetéseket. Mindjárt a lényegre térnek. Megcsiklandozzák ízlelőbimbóinkat, de mintha kényszerűségből tennék. Nem érezni rajtuk az örömszerzés örömét. Megsimogatnak, de fantáziátlanul. Jottányit sem változtat rajtuk a saját érintésük kiváltotta érzés, nem követnek a kéjben. Nem járnak elöl jó példával. Nem nyitnak szédületes új dimenziókat a vágynak.

A hosszú borok ellenben messziről kezdik, és messzire jutnak el. Megütik az alaphangot, de mielőtt érzékeink tökéletesen rájuk hangolódnának, s az aroma kezdené teljesen kitölteni a teremtő képzelet mozgásterét, az alaphang áthajlik egy másik hangba, egyik íz a másikat követi. A hosszú bor folyamatos ingerlésben részesíti ízreceptorainkat. A hosszú bor – ha hatását a vizualitásra vetítjük ki – olyan, mint egy végtelenített filmszalag: folytonosan képek és képzetek sorjáznak elő belőle. Egy pohár hosszú bor szövevényes-nagy narratívák kaleidoszkópja: legösszetettebb énünket hívja elő a palackból, s furtonfurt új feladatokat ad neki. A hosszú bor egy többrétegű és -tartalmú szellemi kéj lehetőségét nyújtja. Hadd húzzam alá: lehetőségét! A bor – még a jó bor sem tartalmazza, nem rejti eleve magában ezeket a minőségeket. Ahogyan a vers se. Csak a fogyasztói tudatban – az iddogálás, a versolvasás során teljesedik ki.

Barabás Zoltán verseit korábban még nem ízleltem. Most, amikor belekóstoltam ebbe a kecses-szép kötetbe, jókedvűen csettintettem a nyelvemmel – megfogott a bukéja.

Igen ám, csakhogy egy ilyen magamfajta kiérdemesült szerkesztő olyan, mint egy sokat próbált borissza. Nem tagadom, hitetlenkedtem, s napokig vártam, mikor „telik le” a bor. Türelmesen vártam, ízlelgettem, és most úgy érzem, jó hírrel szolgálhatok.

Előbb azonban vegyük számba a Homályhatáron című új Barabás-kötet versvilágának legfontosabb jellemzőit. Már első látásra is feltűnik, hogy Barabás Zoltán előszeretettel tördeli verseit rövid sorokba, ekként is hangsúlyozva a ritmus kiemelkedő fontosságát, illetve – egyáltalán nem mellékesen – különböző értelmezési alternatívákat is felkínálva így a figyelmes olvasó számára. A gyakori sormetszetek azonban sohasem teszik töredezettekké a verseket. Sőt, a komótos tempózgatás számos helyütt hömpölygésbe megy át. Persze ha azt mondom: „hömpölygés” – Barabás esetében nem szabad holmi barokkosan túldíszített, nehézkes és körülményes modorosságra gondolni. Sem pedig könnyűden csevelyező, hadarva kedélyeskedő írásmódra. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a cikornya és a sallang. Mindazonáltal, ami benne van, az is kielégítő arányban van benne. Barabás Zoltánnak, a költőnek nagy erénye kiforrott, hajszálpontos arányérzéke. Tud emelkedett is lenni, de pátosza mindig emberi: hiteles, magvas – sohasem önmagáért való, nem tetszelgő és nem krisztomániás pátosz.

Amikor Barabás Zoltán egy-egy versét elkezdi, az olyan, „mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű”. Utóbbi hasonlat Márai Sándor Krúdy-regényében, a Szindbád hazatérben szerepel. Nem véletlenül idézem fel e helyütt ezt a művet.

A Homályhatáron versei sohasem lépik át a homály határát. Csillogóan tiszták, átláthatóak, ha nem is derűsek. Szikrázóan sötét drágakövek. Ami pedig a hosszasan fejtegetett bor-hasonlatot illeti – helyettesítsünk hát be végül a felvázolt képletbe.

Nem mondhatok mást: Barabás Zoltán legújabb versei – ha terjedelmük szerint nem is – tartalmilag és érzelmileg meglehetősen hosszú versek. ĺzlelgessék őket bátran, mértéktelenül, ez az a hegyleve, amely nem borítja el a tudatot, nem béklyózza érzékeinket, minél többet iszunk belőle, annál jobban kitisztítja a fejünket.

Ez az ő vére!...

Váljék egészségükre! (Barabás Zoltán: Homályhatáron, Lilium Aurum, 2004.)