Hideg fényű kék szempár

A francia mozi egyik ikonja volt évtizedeken keresztül. Igazi filmcsillag, akinek neve fogalom lett. (Sőt, később divatmárka.) Azt hiszem, a franciáknak azóta sincs olyan népszerű filmsztárjuk, mint amilyen annak idején Alain Delon és Jean-Paul Belmondo volt. Míg ez utóbbi a kedves, bohó, vidám „csúnya” fiú volt, addig Delon a jóképű szívtipró, akiért csodálni lehetett. Nemre való tekintet nélkül. Az elmúlt évtizedekben sokkal több francia filmet láthattunk a televízióban és a moziban, mint manapság, és mivel Delon fénykora éppen erre az időszakra, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre esett, egészen tisztességesen követhették nyomon pályafutását a vasfüggöny mögött élő nézők is.

Bevallom, nekem Alain Delonról elsőként ez ugrik be: „a hideg tekintetű sztár”. Akinek a szemében akkor is acélos, kegyetlen fények csillognak, amikor a szája nevetésre húzódik. Belmondo közvetlenségével szemben az ő lényéből egyfajta távolságtartás, hűvösség, zárkózottság árad, akiben akkor is van egy jó adag „rosszfiússág”, ha pozitív hőst alakít.

Pályafutása kezdetének egyik emlékezetes darabja a Ragyogó napfény, amelyben Tom Ripleyt alakítja, aki miután gazdag barátját elteszi láb alól, „ellopja” annak életét és szerelmét is. Igen, ez az a René Clement rendezte film, amely nem is olyan régen A tehetséges Mr. Ripley címen amerikai feldolgozást is megért. (Tegyem mindjárt hozzá, Delon Ripleyje számomra meggyőzőbb, mint Matt Damoné.) A karizmatikus fiatal színészre az olasz film jeles rendezői is felfigyeltek: ő lett a címszereplője a filmtörténet mára egyik klasszikus darabjának számító Rocco és fivérei című Visconti-alkotásnak, és ugyancsak Viscontitól kapta A párduc egyik főszerepét is. Az olasz mozi másik nagy mesterénél, Antonioninál a Napfogyatkozásban játszott.

A Zorro és A fekete tulipán mellett a legnagyobb népszerűséget természetesen a különböző bűnügyi és zsarufilmek hozták számára, mint például az Alvilági melódia, A szicíliaiak klánja, A szamuráj, Borsalino, Három fölösleges férfi, Egy gazember halála. Ebbe a zsánerbe tartozik gyerekkorom egyik megrázó filmélménye, a Két férfi a városban, amelyben Delon a francia mozi akkori nagy öregjének, Jean Gabinnek a partnere, s amelyben egy olyan fiatal férfit alakít, aki a börtönből kiszabadulva megpróbál jó útra térni. Nem rajta múlik teljes mértékben, hogy ez nem sikerül neki. Filmes pályája egyik legfontosabb darabjának a Klein úr című drámát tekinti a szakma, de hogy Delonhoz mi állt legközelebb, azt az is jelzi, hogy rendezőként először szintén „zsarus történettel” rukkolt elő, Egy zsaru bőréért címmel.

A franciák csillaga fényes karriert mondhat magáénak, a magánéletben azonban nem volt ilyen szerencsés. Egy ideig úgy tűnt, érett fejjel végre megtalálta az igazit. Mióta azonban fiatal felesége, aki két gyereket szült neki, elhagyta, Alain Delonnak mintha elszállt volna az életkedve. Egyik interjújában elárulta: mostanában az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja. A magányos, zárkózott hősök alakítója úgy érzi: magára maradt...