Hetven kiállítási tárgy plusz négy kiló

CSAPODY KINGA

Mert persze ez sokkal több, és nemcsak azoknak, akik részt vettek benne, hanem a térségnek, Somorja városának, a képzőművészetet kedvelőknek és minden bizonnyal az utókornak is. Annak a több mint húsz tehetséges alkotónak, akik a DunArt.com elnevezésű művésztelep lakóivoltak, mindenképp, azóta pedig azoknak, akik megtekintik a Hullámhossz című kiállítást Somorján, Pozsonyban, Komáromban. Vagy évek múltán nézik a somorjai városi gyűjteményt, és ráismernek ezekre, az első, alapító darabokra, például az egyik védnök, Aknay János Festőangyal című grafikájára. A több mint egyhetes alkotómunka során egymás mellett születtek különböző habitusú, gondolkodású szerzők értékes munkái.

Vannak, akik megidézik a telep és a szimpózium hívószavát, a Dunát, ilyenek például Kósa Annamária Összetartozás című, kiállított ruhájának fodrai vagy Könyv Kata köves munkái. Bár tőle mégsem ezeket, hanem a Piacgazdaság című festményének mélyebb, társadalmi érzékenységéről tanúskodó mondanivalóját, az újságpapíron lévő diagramos mutatókat és a kendős idős néni fejét kitakaró csirkelábakat emelném ki. Tibor Zsolt szekrényajtókra kitalált alkotásain a fenyegetést a Magyarország- térkép és a trikolór felett sötétedő földmérő eszközök sugallják, míg Jakatics-Szabó Veronikánál a saját és férje igazolványán az arcképekbe lógó olló az identitás, a személyes létbe tolakodó nyugtalanító momentum. Az identitás kérdése különben már a templom ajtajánál mellbe vág; ott fogad Rónai-Balázs Zoltán installációján szereplő Identity card című verse. Beljebb egy-egy középkori kódexekből kiragadott sor – például, hogy „Hát most hogyan kerültél itt fogságba?” – megállít és elgondolkoztat, főleg mert a tükrökben (amelyek felületén találhatók a mondatok) saját magunkra íródik a mondanivaló. Mayer Éva nem csak ezekkel, több konceptuális mondanivalóval felvértezett installációval vesz részt a kiállításon. Van, ahol a nagyon erősen eltalált címadás is új értelmezési tereket nyit, Vincze Ottó két szitanyomata, A Múzsa alteregója és A hölgyválasz afrodiziákuma is ilyen.

Hasonlóan erős találkozása a szövegnek, nyelvi hagyományoknak és a képbeliségnek Gábor Imre színezett cinkográfiáin az, mikor meglátjuk milyen az a soha. Vagyis, ha cigánygyerekek potyognak az égből, és ha piros hó esik. Talán ezt is, a minket körülvevő világot figyelik Barabás Szabolcs óriási, drótból készült szemei, paradicsomba harapó, stilizált gyerekfeje. Szőke Erikát mindig is érdekelte a kovász, a kenyér – most is szívesen nyúlt ehhez, kenyérszeletekből összebetonozott oszlopa, és a bepólyált kenyér, melyen mindannyiunk aláírásának van hely, olyan mély mondanivalóval bír, hogy az egyik fényképén ábrázolt, szívet formázó írógépbillentyűk is szinte megmozdulnak. Ő a zsoltártáblákra is tett grafikákat, Pézman Andrea Kod-ex című nyomatsorozata és Czank Ninetta kottasorok közé festett galambsorozata a templomi padsororok könyvtámasztó peremein találtak igazán erős, plusz jelentéssel töltő helyet maguknak.

A főszervező Mayer Éván kívül még két somorjai kötődésű művész állított ki, Juhász Tibor éjjeli faluképpel „beüvegezett” ablaktáblájáról, melyre egy fémfeszületet is applikált, nem könnyű eldönteni, festmény vagy tárgyművészet, de talán nem is kell. Németh Krisztiánnál a város, a bennünket körülvevő épületek identitása kerül a középpontba, vagyis az, ahogy régi, egyéniséggel rendelkező házak lebontása után elszaporodó lakótelepi tömbök mennyire nélkülözik az egyediséget. Annyira, hogy a fotóval szembeni falon látható üres képkeretekben nem találunk semmit. A vajdasági származású Tóth-Kovács József klasszikus ecsetkezeléssel megfestett, „személytelen portréi” mintha ezeknek az identitás nélküli épületeknek hozzájuk idomuló lakói lennének, nem mutatnak semmiféle egyéni vonást. Kótai Tamás őskori barlangrajzokat idéző munkáit, barlangkarcait bizton felismeri mindenki, aki egyet is látott belőlük.

Nemcsak festmények, grafikák, installációk, hanem szobrok is készültek a művésztelepen. Hidi Endre nem kis fába vágta a fejszéjét, értsük ezt szó szerint, egy öles cseresznyefából készült szobrán keresztül érzékelteti, hogy míg kívülről gyönyörű és egyedi az a fatörzs, a belsejéből kivágott gerenda semmi egyediséggel nem bír már.

Balázs József Tamás Csapda című alkotását érdemes körbejárni. Elsőre ugyanis, valószínűleg, csak a székelyföldi zsindelytetőt – nem véletlen az erdélyi konnotáció – fogjuk észrevenni, s csak utána azt, hogy a fáradtolajtól szinte csöpögő tetőt egy óriási fél dióhéj tartja, így válik csapdává az egész.

Ugyan nem dióval készült és nem is csaléteknek szánta Nagy Csilla a megnyitókor bemutatott happeningjét, mégis a szlovák–magyar együttélésre reflektált a templom bejáratánál felszolgált madarska zmes és szlovák rízs. Méghozzá kék, piros, zöld és fehér evőeszközökkel.

Ha már a gasztronómiánál tartunk felfedném a bevezetőben említett plusz négy kiló feladványt. Ahogy a megnyitón is elhangzott, a művésztelep és a kiállítás nem jöhetett volna létre a sok támogató és legfőképp a Mayer család összefogó, áldozatkész munkája nélkül. Olyannyira paradicsomi állapotokat teremtettek a résztvevőknek (kezdve attól, hogy nem volt olyan nagy farönk, olyan színű festék, drót, kavics, sírkő vagy kenyér, amit egyből ne szállítottak volna, és nem sok ilyen alkotásra alkalmas tér – grafikusműhely, műterem az Aréna Szállóban és a református templom – van egy helyen), hogy nemcsak mindenkit levettek a lábáról a csallóközi vendégszeretettel, de egy életre meg is hódítottak a helyi ízvilággal. A plusz négy kiló meg majd lemegy a művészekről egy másik alkotótáborban, mert az biztos, hogy sehol máshol nem kapnak ilyen körülményeket az alkotáshoz.