Hetven felett, újratöltve

Az ártatlanságát tizenhat évesen veszítette el. Saját elmondása szerint az első nő ihlette az ikonikus slágere, a Maggie May dalszövegét, amelyet honfi- és pályatársával, Martin Quittentonnal közösen írt. A folk-rock dal, amelyet a Rolling Stone magazin a világ ötszáz legnagyobb zeneszáma között jegyez, 1971-ben meghódította az étert: öt hétig az angol slágerlista élén tanyázott, de a világ megannyi országában felkerült a toplistára. Öt évvel később újra visszajutott az angol slágerlistára, ekkor már több mint egymillió példányban fogyott a dalt tartalmazó kislemez, csak az Egyesült Államokban. 

Nyilván nem pontosan innen, de ettől a mérföldkőtől Rod Stewart nevét bizonyosan már a popzene minden kedvelője megjegyezte. A szerzemény és előadása sok szempontból emlékezetes: ilyen Ronnie Wood gitárimprovizációja és a híres-hírhedtté vált mandolindallam, de az igazi csúcs az, ahogyan az énekes „elkornyikálja” egy iskolás srác idősebb nővel megesett légyottját. Negyvennyolc évvel később a Királyi Filharmonikus Zenekarral  két ikonikus londoni stúdióban rögzített You’re in My Heart című albumra merőben eltérő számot alkotott belőle. Az „eredeti” a maga időtállóságával igazi csoda, de a mostani verzió újrahangszerelve, rengeteg ellenszólammal és új dallamsorral egészen pezsdítő élményt kínál. Stewart megmásíthatatlan rekedtes hangja átüt a dalon, mellesleg a hegedű és a fuvola szólamai hol erősítik, hol lágyítják ezt a jellegzetes hangszínt. 

„Oh, Maggie, I couldn't have tried any more.” („Ó, Maggie, nem tudom még egyszer megpróbálni.”) – éretten és fájdalmasan cseng, ahogyan a skót előadó kiejti ezeket a súlyos szavakat. A keserű tapasztalat érett férfikorban (hetvennégy évesen) mást jelenthet, mint amivel sihederként viselkedő fiatal férfiként (huszonhat évesen) kecsegtethetett. 

Sir Roderick tisztában lehet azzal, hogy legalább annyira kell előre tekintenie, mint hátra. Ami ezt illeti, ezen a téren nem okoz csalódást. A You’re in My Heart, amely tavaly novemberi megjelenése óta az angol, a skót, az ír toplisták első helyét szerezte meg, és amely száztízezer példányban fogyott az Egyesült Királyságban, az öt évtizedes életmű reprezentatív darabjait gondolja újra. A nagy slágerek közül a romantikusabb hangvételű balladák, például az I Don’t Want to Talk About It, a The First Cut Is the Deepest vagy az album címét adó You’re in My Heart működik legjobban más hangszereléssel megtámogatva (az utóbbi amolyan ízig-vérig mestermunka, amelyre sokáig emlékezhetünk), de az igazi telitalálat a Handbags and Gladrags. 

„Aztán ott volt a Handbags and Gladrags is, amit én valóságos trófeaként hajszoltam. Egy évvel korábban, 1968-ban, amikor az Immediate Records is úgy döntött, hogy beáll azoknak a kiadóknak a sorába, amelyeknek nem sikerült slágert csinálni velem, elküldtek, hogy találkozzak Mike d’Abóval, aki egyrészt a Manfred Mann énekese, másrészt pedig pompás zenész és dalszerző volt. Mike a Harrow-ba és Cambridge-be járt, úgyhogy valószínűleg valami rémes, tanulatlan bunkónak tartott. Addigra már megírta a Handbags and Gladragset, és én a megszállottja lettem a számnak” – így emlékszik vissza a 2013-ban megjelent önéletrajzában  Rod Stewart a feldolgozás megszületésének körülményeire. Ha valami, hát ez a mélabús varázslat azóta is leveszi az embert a lábáról. Hihető popzene: férfiasan könnyed, emberin lágy és mélységesen őszinte. 

Ennél sokkal több libabőröztetőbb élménnyel nem kecsegtet a CD, de a Stewart-univerzum legismertebb darabja, a Sailing piszkosul jól teljesít ahhoz, hogy megkísérelje megugrani ezt a szintet. Akarva-akaratlanul sem könnyű ennél drámaibb erejű honvágyról szóló popslágerrel találkozni a mai világban. 
A Rhythm of My Heart vagy a korábbi Van Morrison-sláger, a Have I Told You Lately jól hangszerelt, szépen megénekelt, tisztességes sláger, de nulla meglepetéssel szolgál. (A régi dalok közül a Forever Young vagy a Young Turks rosszabb, mint az ősverzió.) Ellenben akadnak itt új szerzemények, a Robbie Wiliamsszel közösen – egyből az album második dalaként – előadott It Takes Two életerős duettje, amely valóságos frissítőként funkcionál. 

Azt lehet mondani, van logikája ennek az albumnak. Hetven felett számtalan zenei világsztár elkényelmesedik, sokuk már hírből sem tud tisztán énekelni, mégis sokállomásos turnékat vállalnak, a közönség perkál, a profi zenekar megfeszül mögöttük, és mindannyian azzal nyugtatják magukat, hogy ez azért mégsem olyan rossz. Aztán jön Rod Stewart, mit jön, berobban a színpadra, stúdióba vagy akárhova. És megmutatja: kiváló előadó, aki képes máshogy gondolkozni arról a zenei anyagról, amely hosszú idő óta örökzöldnek számít. Harmincegy stúdióalbum és 120 millió példányos lemezeladással a háta mögött megtehetné, hogy pihenjen vagy rutinból zenéljen. Csak örülhetünk, hogy Trevor Horn produceri felügyelete alatt elkészítette pályafutása legtökösebb kései albumát, amelyen a klasszikus és a pop remekül párosítható. Bravó!