Három nap a dzsessz jegyében

A Tariška kvintettA tárca feltétele az volt, hogy minél több hazai előadót „vonultasson fel” a fesztivál, ami végül is logikus feltétel, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy külföldi sztárok e fesztiválon kívüli alkalmakkor csak elvétve fordulnak meg Kassán. A GeS klubban ugyan stabil, értő közönségre találnának, Szabados Géza tulajdonos tendenciózus „tanító-nevelő” munkával mára kialakította a műfaj helyi rajongótáborát, ám a támogatók változatlanul előnyben részesítik a kommersz szórakoztatóipart. Ezért is üdvözlendő a kulturális tárca döntése. (Nem akartam szóba hozni, de muszáj: Hollandiában külön dzsessz-szakosztály működik az ottani tárcán belül, amely egyrészt külföldre utaztatja a holland dzsesszistákat, másrészt lehetőséget teremt számukra a hazai érvényesülésre. Mi persze fényévekre vagyunk ettől, viszont már az is nagy dolog, ha a minisztérium nem ignorál egy ilyen hiánypótló rendezvényt).

Már a kínálat mosolyt csalt az arcomra,

aztán vesztemre beszélgetésbe elegyedtem a kassai fesztivál szlovákiai résztvevőivel, és jókedvem szertefoszlott. Fél órán át ecsetelték a műfaj reménytelen állapotát, hogy nálunk nem elég jó zenésznek lenni, menedzseri, üzletemberi képességek is kellenek az érvényesüléshez. Nem véletlen, hogy egyre többen ragadják meg az első adandó alkalmat, és Nyugatra utaznak felvételeket készíteni, illetve külföldi formációkba virtuózkodják be magukat.

Ha ugyanis a zenész nem kap kellő visszajelzést, úgy érzi, muzsikája iránt nincs érdeklődés, és oda megy, ahol legalább egy fokkal több elismerésre van esélye, megmutathatja tehetségét, és ha úgy adódik, még életművet is építhet. Ennek ékes példája Milo Suchomel, a zseniális avantgárd szaxofonos, aki jelenleg félúton van a dzsessz és a kortárs komolyzene között; nemcsak saját hangszerén belül, hanem az egész hazai dzsessz-szakmában forradalmárnak számít, és fáradhatatlan újítóként húzza magával az egész vircsaftot.

„Fontos a közeg, a közönség, hogy lehessen tudni, kinek, hol és miért szól a dzsessz. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai zenészeknek nincs lehetőségük saját helyüket meghatározni, még hozzávetőlegesen sem. Az üzleti érdekektől megfertőzött közegben ritkán bontakoztathatják ki képességeiket. Sokan jobb híján aprópénzre váltják tehetségüket, és beszállnak az igénytelen pop-bizniszbe” – állítja Milo Suchomel, akinek hosszabb időt kellett Montrealban töltenie ahhoz, hogy hazatérve ismét képes legyen felvenni a harcot a „süket fülek” ellen. Kassára egy európai színvonalat képviselő

kvartettel érkezett, ráadásvendégként pedig Juraj Bartoš, a trombita hazai Tomsits Rudolfja is megjelent a színen, aki ugyan valamivel hagyománytisztelőbb, mint Suchomel, ám kettejük „beszélgetős” szólózása különleges élményt nyújtott. Kiemelném még Klaudius Kováč zongoristát, aki finom eleganciájával lenyűgözte a hallgatóságot, és az avantgárd hangkollázsokat naturalista tárgyilagossággal tudta vegyíteni.

Radovan Tariškát, a fiatal alt-szaxofonost sem kell félteni, mert ifjú kora ellenére a fél világot telezenélte már, és újabban Luboš Šrámek zongoravirtuózzal, valamint két szlovén zenésszel társulva kísérletezik. A fesztiválon fellépő kvintett egy dzsessz-tanszék tanári karát is kitenné, többen közülük zeneakadémián tanítanak, a szlovén Jure Pukl pedig épp a nagydoktorit készül letenni dzsesszből a grazi akadémián.

A csütörtöki napon érdekes módon nem az osztrák sztárvendég, Heinz von Hermann dobbantott a legnagyobbat, hanem az előtte hallható szlovák-moldáv Pačora trió, valamint a Gulo Čar, a prágai roma funkisták családi csapata. A veterán osztrák szaxofonos-fuvolás Hermannról most legyen elég anynyi, hogy egyike ő a kontinens mértékadó bebop- és swingzenészeinek. Nem mondhatni, hogy felforgatóan újító szándékkal áll hozzá a dolgokhoz, ám ezen az estén korrekt szólókat és gyönyörű dallamíveket produkált, ráadásul humoránál is volt, jópofa kommentárokat fűzött a számokhoz.

A Pačora név mögött Stano Palúch, Szlovákia Lajkó Félixe bújik meg, aki Robert Ragan bőgőssel és egy moldáv cimbalmossal társult, hogy közös erővel egybemossák a népzenét a dzsessz haladóbb irányzataival. Palúch fiatal kora ellenére akkora név már a szakmában, hogy mindenki kapásból őt hívja, ha lemezen vagy turnén hegedűsre van szüksége. Persze mindig hozzátesz valamit saját magából a produkcióhoz, legutóbb például Zuzana Mojžišovának húzott néhány felejthetetlen futamot. Aznap este mintha egy kis ír hatást is felfedeztem volna játékában, de Stanonak még ez is jól állt. A csütörtöki est fénypontja viszont egyértelműen a Gulo Čar volt, akik valahol a Level 42, az Incognito és a Shakatak által behatárolt háromszög közepén foglalnak helyet, első lemezük az év csehországi szenzációja, élőben pedig olyan lehengerlőek, hogy a kritikusok tavaly nekik ítélték a legjobb live act díját. Elég, ha annyit mondok, hogy kilencen vannak a színpadon, hárman alkotják a ritmus-szekciót, a trombitás egyetlen nem romaként kettő helyett is fúj, a három vokalista egyike pedig egy igazi fekete hangú funky-díva, Irena Horváthová. Miles Davis-feldolgozással kezdték, de ezen kívül csak egy Incognito-számot játszottak saját felfogásban, a többi mind közös szerzemény, a szövegek pedig roma nyelvűek. Mondták, hogyan áll fel rokonilag a képlet, de csak annyit jegyeztem meg, hogy mindenki valakinek a testvére, unokatestvére, férje, felesége a zenekarban, kivéve a már említett fehérholló trombitást. A GeS klub beavatatlan közönsége próbált ugyan ülve maradni, de a színpadi történések hatására rövid időn belül szinte mindenkinek táncra kellett perdülnie. A prágai funkisták bizonyára nem utoljára játszottak Kassán.

A pénteki napon már ki kellett tenni a „Megtelt” táblát

a GeS klub ajtajára. A tumultus oka valószínűleg Charlie volt, aki odavonzotta a dzsesszfesztiválra egyébként nem járó közönséget is. Ha kötekedni akarnék, megjegyezhetném, hogy igencsak álságos húzásnak tartom az elitizálás jegyében Jazz címmel albumot megjelentetni, amelynek az alapokon kívül nem sok köze van a dzsesszhez, de ne bántsuk az idős énekest, mert jó hangulatot csinált a klubban. És ha ennek a húzásnak köszönhetően néhányan utat találnak az igazi dzsessz felé, már meg kell emelnünk kalapunk. Szabados Géza szerint a műfajban mostanában nem ritka az ilyesmi, a legnagyobb fesztiválokra is meghívnak egy pár nagy halat populárisabb vizekről, hogy becsalizzák a közönséget.

Félig-meddig a dzsesszrock határán mozog Ruggero Robin gitáros is, aki Olaszországból érkezett hűséges bőgősével és dobosával. Virtuóz technika, érzelmi alapú megközelítés. A világ ugyan nem billen ki négy sarkából attól, amit csinál, de el kell ismerni, hogy letett valamit az asztalra.

A fesztivál, mint rendesen, most is Peter Lipa koncertjével zárult, amelyen, mint rendesen, a dzsessz mellett volt egy kis blues és swing is. Lenne még miről írni, a három nap alatt ugyanis kilenc koncertet láthatott a nagyérdemű. Igazi örömünnep volt, és ismét bebizonyosodott, hogy van igény erre a műfajra, akár évente többször is. A madarak már csiripelnek is egy tavaszi holland-szlovák dzsessztalálkozóról. De erről majd a maga idejében.