Harc a minőségtelen világ ellen

„Nem szeretem, ha a szépségből kellem lesz.“ Fecsó Yvett felvételeMilyen szempontok alapján válogatott erre a meglehetősen kis kiállítási felületre? A kedvenc munkáit hozta el?

Nem tudom, más művész hogy van vele, de nekem mindig az a kedvenc darabom, amelyen éppen dolgozom. Egy gobelinművész esetében ez az időszak néha egy évet is jelent. Mivel én magam szövöm a képeimet, fizikailag és lelkileg is olyan mértékben benne vagyok egy-egy alkotásban, hogy a kedvenc jelzőt nem is szívesen használnám. A régebbi műveivel ma is elégedett, vagy néha változtatna rajtuk ezt-azt, kicserélne néhány színt?

Nincs ilyen. Huszonhét éve vagyok a pályán, és minden egyes kiállításomon időutazást teszek. Ebbe beletartozik az akkori énem, az akkori helyzetem a világban, a kép készítésekor engem ért hatások. Ez nem olyan, mint egy régi télikabát, ami mára kiment a divatból. Igyekszem epikusan dolgozni, minden képem szól valamiről, tehát a dolog nem színeken és árnyalatokon múlik. Mivel mindig arra törekszem, hogy a legihletettebb állapotban készítsem a képeimet, viszszamenőleg semmit sem szeretnék változtatni.

Mennyire tartja magát modern művésznek?

Ha úgy érzem, sikerült pozitív reakciót kiváltanom a nézőközönségből, azonnal váltok, és kitalálok valamit, hogy ne azt kapják, amit már ismernek. Nem akarok megfelelni az irántam táplált elvárásoknak. Pályám elején például a régi fényképek bűvöletében éltem, ezek a figurák szivárogtak át a gobelinjeimre. Történt mindez az esztétikai minimalizmus korszakában, amikor a csőbútorok, a sima felületek és a „gyönyörű” lakótelepek dívtak, a művészetben pedig egyenes vonalak és derékszögek számítottak modernnek. Ezzel a trenddel fordultam szembe, amikor régi fotók alapján szőttem. Miért kezdte el gyűjteni annak idején a régi családi fényképeket?

Ezek a fotók olyanok, mint egy hatalmas „történelemtorta” szeletei, és kivételes kegyben részesül, aki hozzájuk juthat, és olvasni is tud belőlük. Megtanítottak arra, hogyan állt meg egy vőfély, milyenek voltak a tekintetek, mozdulatok. De „egyenesben” sosem dolgoztam fotóról, egyetlen gobelint kivéve, amely egy archaikus zenekart ábrázol. Egy idő után azt vettem észre, hogy magamtól fotószerűen rajzolok.A mai emberek másképp állnak meg a fényképezőgép előtt?

Ez jó kérdés, hiszen éppen arról van szó, hogy régen nem volt ekkora fotódömping, mint ma. Aki régen elment a helyi fotográfushoz, felkészült az alkalomra, szépen felöltözött, felvette a legszebbik arcát, és arra gondolt közben, hogy ezzel a képpel az utókornak, a jövőnek készül üzenni. Úgy érzem magam, mint aki ezt az üzenetet vette. Mindegyik kép mögé írok egy történetet, különben nem tudnám megszőni őket. Abban az időben a magyar falut is igyekeztek minél jobban kifordítani saját hagyományaiból, a régi dolgok megbecsülését az őrület kategóriájába sorolták. Ez tehát „széllel szembe szövésnek” számított. Később aztán divatba jött a nosztalgia, a képzőművészetben is újra fontosak lettek a hagyományok. Sőt a művészi magyarkodás is divattá vált.

Igen, ekkor álltam le ezzel a stílussal. Nem szeretem ugyanis, ha a szépségből kellem lesz. Mindaddig például tudatosan használtam a népi motívumokat. A magyarság azonban nem azon múlik, hogy mennyire piros-fehér-zöld a kép, hanem hogy mennyire őszinte. Amit csinálok, nem születhetett volna meg a világ más pontján, mert én azt a levegőt szívtam magamba, azok a problémák foglalkoztatnak munka közben, amelyek sehol másutt nem léteznek. Az emberre hat a saját életkörnyezete, a művészet pedig élettérfüggő dolog. Mennyire tartja a kapcsolatot a külvilággal munka közben? Szereti a nyüzsgést, vagy inkább elvonul?

Ebből a szempontból nagyon magánzó vagyok, ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem az embereket magam körül. Ám mivel sosem készítek színes terveket, egy kis fekete-fehér rajz alapján szövök akár egy évig is, muszáj, hogy belül összeálljon a kész kép, hogy lássam a színeket. Ez pedig teljes befelé fordulást igényel. Olyankor nem is ember vagyok a szövőszék mellett, hanem valamiféle médium, aki felfogja a feléje áramló jeleket, és ha kellő mennyiségű jel érkezik, akkor munkához lát.Ha a 21. század tempójához szokott ember ránéz egy gobelinre, először az villan át az agyán, hogy szegény alkotónak mennyi időre és mekkora türelemre volt szüksége, amíg elkészítette. Ez a kolostori munka hatással van az alkotó egyéniségére? Megváltoztathatja az ember tulajdonságait?

Nekem ahhoz kell türelem, hogy ne szőjek. Türelem helyett inkább kitartást mondanék, mert a türelem szerintem egy óriás puzzle kirakásához kell. Bennem folyamatosak a vulkánkitörések, amelyek kifejezésére a világ leglassúbb képzőművészeti műfaját választottam. Szeretném, ha a tárlatlátogatók azt olvasnák ki a képeimből, hogy szabad és boldog vagyok, mert azt csinálom, amit akarok. Ezért tudok ilyen könnyedén stílust, anyagot és témát váltani, ezért szövök bele szemetet is a képbe, ha úgy találom helyesnek. Érzelmeket akarok kiváltani, azt se bánom, ha megdöbbennek az emberek. A sebesség és a hűtlen elhagyások korszakában élünk, ez a magnó például, amire most beszélek, jövőre már teljesen elavult lesz, mert megjelenik az új, tökéletesebb modell. Ezért igyekszem mesterségesen lelassítani magam, egyre bonyolultabban szövök, mert a minőségtelen világ ellen csak minőséggel lehet harcolni. Ki tudja, hátha jó irányba terelek valakit azzal, ha gyönyörű anyagból dolgozom egy gyönyörű, régi technikával, amelyet egyre kevesebben használnak. Nem érdekel, hogy ennél sokkal gyorsabban sokkal nagyobb sikereket lehet elérni a képzőművészetben.