Jókai-emlékév: Jókai a színpadon és a rögeszmékben (Varga Emese gondolatai)

A Komáromi Jókai Színházban Az elátkozott család c. kisregény adaptációjával készülünk a Jókai-bicentenáriumra. Én találtam rá erre a történetre, mert egy olyan „sztori” után kutattam az életműben, ami Komáromhoz kapcsolódik. Erre több példa is van, de úgy gondoltam, mégse ugyanazokat a köröket fussuk, mint most az évforduló kapcsán mások.

Az elátkozott család cselekménye a nagy 1763-as földrengés árnyékában kezdődik. Nagyon érdekes benne a református és a katolikus közösségek közötti konfliktus, ami bizonyos szempontból egy Jókai által adaptált kettős Rómeó és Júlia-történet, ami bonyolultabb is, mint a Shakespeare-darab cselekménye. Elsőre nagyon jó érzésem volt: erős történet, nagyon jó dialógusok és karakterek. Amikor Telihay Péter elolvasta, ő ugyanezt mondta. Elkezdtem dolgozni rajta, és ahogy színpadilag raktam össze a történetet, kiderült, hogy sok következetlenség van benne a karakterekkel kapcsolatban, vagy gondot okozott az „epikus túláradás”. Ami a prózai műben működik, az a színházban nagyon más tud lenni. Millió kérdés vetődött föl, amelyek alapján rájöttem, hogy lineáris történetmesélésben, realista módon ez így nem fog működni. Ha nem tudod úgy visszaadni, ahogy Jókai végigmesélte, akkor az egy mai néző számára nem lesz érdekes, s az évfordulóhoz sem lenne méltó.

Már a harmadik újrakezdésnél vagyunk. 

Úgy gondoljuk, az a trükk, hogy nem lineárisan, kezdetektől a végéig kell mesélni a történetet, hanem bizonyos részeknél visszafele kell haladnunk. Ezt Jókai maga is csinálta, csak más eszközökkel. Bizonyos részeknél tehát visszamegyünk az időben, s a darabot nem is az elején kezdjük. De tulajdonképpen több ilyen időbeli átfedés van, hogy mi és mikor történik. Másrészt elveszik a realista szemléletmód, hiszen a darab cselekénye így csak egy „emlék”, s így szubjektívebb módon lehet hozzá közelíteni.

Ez a munka elmélyítette a Jókai-képemet is. Gyerekkoromból, amikor még nem is tudtam olvasni, nekem is a polcon sorakozó könyvei maradtak meg az emlékezetemben. Sok rokonnak, ismerősnek megvoltak a különféle összkiadások. Szépen mutattak egymás mellett. Amikor rájuk kérdeztem, mindig azt mondták, hogy: „azok a Jókaik”. Később, kamaszkoromban aztán viszonylag sok Jókait olvastam. 

Úgy foglalkoztatott tovább, hogy ki az az „őrült”, aki ennyit írt? És mikor volt rá ideje? A próza mellett még a drámáival és a publicisztikáival is számolhatunk. Mikor írt ennyit ez az ember? Folyamatosan írt, s valószínűleg ezért is vannak következetlenségek a műveiben. Egyébként aztán a 20. századi prózában ez másként, de visszaköszön, mivel egyes szerzőknél már nem annyira hangsúlyos maga a szerkezet, hanem inkább a „szövegáramlás”.

Nekem az És mégis mozog a föld volt tőle a nagy kedvencem. Abban valami olyan személyes igazságot éreztem 17–18 évesen, amit az én belső rögeszméimre, azok „igazságára” tudtam vonatkoztatni. Jókainál azt láttam, hogy fiatal emberek az enyémhez hasonló rögeszmével elindulnak valahova a közösség felemelése céljából. Majd szétválnak, eltévednek, újraindulnak, s végül valójában nem érnek célt teljesen. Ebben valami olyan saját személyes igazságot éreztem, ami gyakorlatilag azóta is érvényes, csak már inkább ironikus.

Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja
 

(A Magyar Országgyűlés és a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította, így tisztelegvén a 200 éve született író előtt. A jublieumhoz kapcsolódva február folyamán (mivel az író ebben a hónapban született) irodalmárok, művészek, művelődésszervezők, kutatók és más szakmák képviselői osztják meg a Jókaival kapcsolatos gondolataikat az Új Szó felületein.)