Halotti tor és szerelmi séta Elizabethtownban

Úgy tűnik, Cameron Crowe rendezőt a kudarc, a fiaskó és a sikervágy kérdései érdeklik leginkább, ez derült ki két Tom Cruise-os filmjéből, a Vanília égboltból és a Jerry Maguire – A nagy hátraarc című produkciókból. Az előzőben Cruise egy karizmatikus dúsgazdag kiadóvezetőt alakít, aki karriersikerei csúcsán hirtelen nagyon mélyre zuhan lelkileg, az utóbbiban egy sikerorientált sportmenedzsert játszik, akit egyik napról a másikra kirúgnak az állásából.

Valami hasonló történik az Elizabethtownban is, amelynek főhőse, Drew Baylor egy előkelő, vezető sportcipőgyár ajnározott tervezője, egy designercsillag, akit fél kontinens ünnepel, ám akit épp a film legelején dobnak ki az állásából, mert megbukott az egyik tervezése. A gyár igazgatója azzal bocsátja el, hogy az általa tervezett sportcipő olyan óriási baklövés, amely miatt az emberek elkezdenek mezítláb járni. A peckesen és dölyfösen szivarozó igazgató úr ezt tartaná a kisebb bajnak, a nagyobb az, hogy ez a félresikerült lábbeli sok-sok millió dollár veszteséget jelent a cégnek. Na, már itt kezd bicegni a film, mert egy olyan vállalatnak, amelynek tágas irodái – egy óriási épületen belül – csak kisterepjáróval közelíthetők meg, egy cipőfiaskó meg se kottyan. Arra meg egy ilyen cégnek végkép nem lenne szüksége – gondolom –, hogy világraszóló szenzációt csináljon egy ilyen piti kis ügyből. Drew-t ugyanis azzal akarják lejáratni, hogy egy menő lap címoldalára teszik, és elmondatják vele, miért is tervezte meg a piacon megbukott cipőt. De már az is, hogy egy cipő ilyen csúfosan megbukik, kissé kreált probléma... ez is sántít. Aztán annak a hitelessége már kétséges, hogy Drew mosolyogva bár, de úgy magába zuhan, hogy a szuperluxus robot-szobabiciklire felerősít egy szuperacél konyhakést, hogy szobakerekezés közben belezuhanjon, ám előbb szuperlakásából kidobálja a szuper elektronikai cuccokat. És az se kóser, hogy éppen ekkor csörren meg a telefon, és hívja fel őt az anyja meg húga, hogy valahol a világ másik felén, Elizabethtown-ban elhunyt az apja, repüljön oda, és intézze el a temetést, mert ők nem érnek rá. (Közben meg nem csinálnak semmit, csak ostobaságokat.) Drew repülőre száll, s a fellegek fölött, az üres gépen, amelyen csak egy szál maga utazik – hogy ez is mi? –, mellé szegődik egy őrangyal, egy Claire nevű szőke cica képében. S ahogy annak lennie kell, elindul a szerelmi szál. És itt a film többfelé szakad, és több szálon kanyarog. Nem könnyű eldönteni, vajon mit is akar, sőt azt sem, egyáltalán miről akar szólni. Megismerjük Drew Elizabethtownban élő rokonait, egy csomó fura figurát, akik imádták az elhunytat. Végighallgatunk egy hosszú ismerkedő telefonbeszélgetést a szőke lány és Drew között. Megismerjük Drew egykori zenész unokatestvérét és annak a kisfiát. Aztán belecsöppenünk a temetés körüli bonyodalmakba. Ami abban merül ki, hogy krematóriumi vagy hagyományos temetéssel búcsúzzanak-e az elhunyttól. Egy ponton Drew-ék történetébe bekapcsolódik egy másik sztori: a hotelban, ahol Drew megszállt, egy esküvői ceremónia zajlik. Olyan minden, mintha valami zavarodott mesét néznénk. És amikor már minden megtörtént, temetés, esküvő, valamint Drew és Claire is megegyeznek abban, hogy kettejüket nem egymásnak teremtette a mindenható, s úgy tűnik, örökre elbúcsúznak egymástól, a néző készül felállni a székből, ám mit ad Cameron Crowe: egy újabb filmet. Elkezdődik egy zenés road-movie, amely során Drew a Claire-től kapott térkép alapján bekocsikázza a fél országot, hogy a The End felirat előtt (ezt is régen láttuk filmvégen) összehozza ismét a két fiatalt, s egy boldog öleléssel lezárja a mesét. Azzal a tanulsággal, hogy kudarc ide, kudarc oda, az élet megy tovább, nagy szerelemben. Mi meg szórakoztunk egy jót, de nem igazán kaptunk semmit.

Cameron Crowe Drew szerepére nem Tom Cruise-t szemelte ki, hanem Orlando Bloomot, aki azonban hozzá hasonló édeskés bájjal oldja meg a feladatot, és visszafogottan, de hatásosan néz. Ez jól megy neki.