Halálpontos, jól szervezett spontaneitás

Úgy rémlik, Petri György írja valahol: az életben minden kipróbálható és kipróbálandó egyszer, ami nem vét explicit módon a tízparancsolat ellen.

Személy szerint amúgy is sokat köszönhetek a cigányzenének, a magyar nótának. Dolgozó, elfoglalt, hétvégére rendszerint holtfáradt szülők gyerekeként nekem is a tévé előtti pár négyzetméter jelentette az otthon legmelegebb zugát, mígnem fölértem ésszel, hogy a magyar televízió műsorán a vasárnapi ebéd után a végzet könyörtelenségével éveken át bekövetkező nótadélután „nekem nem köll”. Maradtak a könyvek.

Most meg itt vagyok, abban a szerencsés helyzet, hogy nem kell megvennem a borsos árú jegyeket. Hogy teljes legyen a leltár: sosem jártam HZDS-nagygyűlésen; viszont napokkal a koncert előtt fűnek-fának nyomatom a poént – „persze, megyek, hisz’ zenél majd a család is”. Summa summarum, több érv mellette, mint ellene, így hát irány a Száztagú Cigányzenekar Pasienky sportcsarnokbeli fellépése.

Természetesen teltház, alig jelennek meg a muzsikusok, a lelkesedés tetőzik, s ez így is marad a koncert végéig. Olyannyira, hogy mikor Raduly József (az együttes elnöke) a zenekar létrehozásának körülményeiről beszél – „...elhunyt a világhírű prímás, Járóka Sándor...” – a „kemény mag” túlteljesít és tapsol. Na ja, nevekre indulunk. Amúgy a Száztagú nem okoz csalódást: csárdások, nóták, ezek feldolgozásai, operettrészletek, megbolondítva az egész egy kis Ravellel, Strauss-szal – halálosan profin, halálosan virtuózan. Különösen a hangszerszólók: egy amúgy folyton migrénes negyvenes nő utolsó szerelmes dorombolása, aztán elsuhan felettünk Jávor Pál szelleme, amint búsulva-virtuskodva magához inti a cigányprímást és a vonók közé szúrja az utolsó százpengősét...

Péntek este minden bejön, a több ezer főnyi hallgatóság mindenért hálás. A vezető prímás minimális gesztusokkal és maximális eredménnyel irányítja nemcsak a zenekart, hanem a közönséget is. Annyira gyakorlottan zajlik minden, hogy az egy-egy pillanatra már szinte kellemetlen. Zavarbaejtő, mint a jól szervezett spontaneitás általában. Nehéz ugyanis megfejteni, miről szól a dolog, illetve melyik oldalról megközelítendő.

Apropó, szervezés. Apropó, „miről szól a dolog”. Egy koncert az egy koncert. Hogy ki szervezi és milyen alkalomból, ki támogatja, ki a fővédnöke – mind-mind hasznos információ: a fizetett reklámokban, a belépőjegyeken, a plakátokon. Indításként megközelítőleg húsz percen át, két nyelven ezzel (továbbá a prominens vendégek köszöntésével, az egyéb elfoglaltságai miatt távolmaradó fővédnök levelének felolvasásával) lopni a fellépőkre kíváncsi nagyérdemű idejét – minimum szereptévesztés és sutaság a szervezők részéről.