Ha pénz kell, a pápa sem segít

„A tétlenség öregíti az embert...” Miloš Fikejz felvételeFilmjeinek hősei a legtöbbször értelmiségiek, akik a lét nagy kérdéseire keresik a választ. Az Illumináció, a Spirál, a Constans, a Védőszínek a hetvenes évek kelet-európai mozijának legjelentősebb darabjai közé tartoztak, de az ő neve fémjelezte A nyugodt nap évét, a Bármerre jársz...-t és az Érintést is. Játékfilmjei mellett televíziós portréfilmeket is készített, többek között Pendereckiről és Lutoslawskiról, a kortárs lengyel zenei élet két kimagasló egyéniségéről. Vatikánváros című opusával azt is kimondja: mélységesen hívő ember, akinek ugyan továbbra is vannak kétségei és bizonytalanságai önmagával és a világgal szemben, egyet viszont biztosan tud: Isten létezik.

Amikor pénzt gyűjt a következő filmjére, könnyíti a dolgát, hogy személyes kapcsolatban áll II. János Pál pápával?

Egyáltalán.

Egy picit sem?

Higgye el, hogy nem. Én a Szentatyával nem arról szoktam beszélgetni, hogy mire készülök, és ahhoz mennyi pénzre lesz majd szükségem, Lengyelországban pedig nem az érdekli a szponzorokat, hogy én milyen viszonyban vagyok a pápával, hanem, hogy nyereséges lesz-e a film, amelyet támogatni fognak.

Bevallom, én is úgy gondoltam, hogy önnek, aki a Szentatya kulturális tanácsadója, nem is kell szponzorok után futkosnia, ők várnak bebocsátásra az ajtaja előtt.

A két dolognak nincs köze egymáshoz. Ha forgatok, ugyanarról a pontról indulok én is, mint a kollégáim. A pénzt nekem, egyedül kell behajtanom. Kulturális minisztérium, bank, televízió – ezek az én koldusútjaim. Munkaebédekre járok. Velem ugyanis nagyon szívesen csevegnek az urak. Két hét múlva aztán jön a levél, hogy elnézésemet kérik, de a „helyzetre való tekintettel” mégsem tudnak mellém szegődni. És kezdődik minden elölről.

Kulturális tanácsadóként mi a feladata Vatikánban?

A pápai bizottság II. János Pál javaslatára jött létre, és évente egyszer ülésezik. Legfőbb feladata az, hogy megismertessük a Szentatyát a kulturális élet aktuális érdekességeivel. A film és a színház mellett azonban más is érdekli őt. Például a popzene. Azon a területen is felkészült, hiszen ismernie kell azokat az előadókat, akiket, hogy stílusosan fogalmazzak, „szentként” kezelnek a fiatalok.

Ez persze azt jelenti, hogy önnek is folyamatosan figyelnie kell, mi történik a popzenében.

Még mielőtt Karol Wojtylát pápának választották volna, a filmmel és a színházzal ő is szoros kapcsolatban állt. ĺrt is drámai műveket. Azóta, hogy a Vatikán élére került, és rengeteget utazik a világban, természetesen egyre kevesebb ideje jut a nagy kulturális eseményekre, s mivel nem szeretne tájékozatlan lenni, létrehozta ezt a kulturális bizottságot. Számomra ez egyáltalán nem megterhelő, illetve csak akkor, amikor a püspökökkel és az érsek urakkal kell hadakoznom.

Hadakozni? Ugyan miért?

Engem mérhetetlenül idegesítenek ezek a több száz részes, nálunk is népszerű argentin és mexikói tévésorozatok. A kereszténységnek nem az olyan film árt, mint a Krisztus utolsó megkísértése, hanem az ilyen tömeges pszeudokultúra. Ez ugyanis csak olyan IQ-t kíván a nézőtől, mint amilyennel egy automata mosógép rendelkezik. A püspökök és az érsekek viszont soha nem értik, mi a gondom ezekkel a agyfertőző darabokkal. „Lehet, hogy naivak, de bájosak és kedvesek” – állítják. És amikor ezt hallom, kigyullad rajtam a robbanásveszélyt jelző piros gomb.

Önnek mindig az volt a legfontosabb, amiről kevesen vagy egyáltalán nem beszélnek. Mondhatnám azt is: az elmúlt negyven év alatt egyfolytában tabukat döntögetett. Miközben továbbra is megmaradt kétkedő embernek.

Az óvatosság mindig is jellemző volt rám. Aki pedig óvatos, azt általában kételyek gyötrik. Reggel még lehet, hogy biztosra veszek valamit, napközben azonban annyira elbizonytalanodom, hogy estére már csak a kérdőjelek maradnak. Abban sem voltam biztos, hogy Az élet mint nemi úton terjedő halálos betegség című filmem ekkora sikert arat Lengyelországban, hiszen egy hatvanöt éves férfi a hőse. Több mint százharmincezer néző látta, és még mindig vetítik. A mai kasszasikerek fiatal sztárokat kínálnak a közönségnek. Ötven amerikai filmet kellene most felsorolnom, ha pontosan akarnám meghatározni, hol ez a munkám a nézettségi listán. Ugyanis mind az ötvenet megelőzte, ami azért is olyan nagy öröm számomra, mert a nézők átlagéletkora nem haladta meg a huszonöt évet.

Ismerve a kilencvenes évek lengyel filmtermését: mi az oka annak, hogy az idősebb rendezőnemzedék ilyen erőteljes jelenlétre törekszik?

A középgeneráció kívülmaradásának okát nem nehéz megfejteni. Ők most nem tudnak olyan filmet forgatni, amilyenekre a mai nézők várnak. De a fiatalok igen. Ők tudnának. Csak én úgy látom, ha elsőre rontanak, nem tudják folytatni. A szocializmus éveiben nem állt fenn ez a veszély. Ott volt pénz filmre, kultúrára. Az is kapott, aki hibázott. Ma mindenki attól retteg, hogy ha elmarad az anyagi siker, évekre elesik a következő lehetőségtől. Jó filmhez persze jó forgatókönyv kell, amiből nálunk is kevés van. Mi most sajnos a telenovellák idejét éljük, amelyekben úgy keverik a történetet, mint a koktélt. Színes legyen és bódítóan édes. És a széles közönségréteg sajnos, könnyen elbódul. Lengyelországban mostanság katasztrofális helyzetben van a filmgyártás. Nagyon kevés film készül, évente kettő-három, és a lengyel földműves néha azokban is angolul beszél. A kintről jött pénz ugyanis mindig komoly feltételekhez kötött. Én pedig nem szeretem az ilyen megkötéseket. Nekem az ilyen film „vegyes puding”.

Legfrissebb munkája, a Kiegészítés a ... halálos betegség folytatása. Elégedett vele?

Már éli a maga életét. De akárcsak a ... halálos betegség, a mai elvárásokat, a piac igényeit figyelembe véve, árral szemben úszik. Ebben sincsenek dús akciójelenetek, horrorelemek, véres kalandok, de úgy érzem, sikerült elmondanom benne, amit akartam. Hogy aztán hányan fogják megnézni, nem tudom. Ma az amerikai szuperprodukciókat is kevesen látják Lengyelországban, nálunk ugyanis nagyon drágák lettek a mozijegyek. Tavasszal és nyáron pedig amúgy is a természetet részesítik előnyben a lengyelek. Mindettől függetlenül mégis azt kell, hogy mondjam, ez a két film ikertestvére egymásnak, és reményeim szerint így jutnak majd el a világ legrangosabb fesztiváljaira.

Mi volt az oka végül is annak, hogy bár fizikusnak készült, az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, és a rendezői pályát választotta?

Először is rájöttem, hogy a fizika mint tudományág nem érdekel olyan mélységesen, mint ahogy azt korábban hittem. Az 1956-os lengyelországi változások után pedig teljesen új lehetőségek nyíltak előttem. Mivel 1955-ben érettségiztem, abban az időben az elvont tudományok divatját éltük. Később, az enyhülés éveiben már valami másról is álmodozhattunk. ĺgy kezdtem el filozófiát tanulni a Jagelló Egyetemen, és ezzel párhuzamosan amatőr filmes lettem. S mivel nem egy munkám különböző díjakat nyert, végül is Lódzban kötöttem ki, az ország legjobb filmművészeti akadémiáján.

Színházban hol rendezett legutóbb?

Rómában, az Eliseumban. Jean Cocteau Rettenetes szülők című darabját állítottam színpadra. Lengyelországban ritkán dolgozom színházban. Ha időm engedi, inkább külföldi felkéréseknek teszek eleget.

Idegen közeg, idegen helyzetek?

Azok jobban elgondolkoztatnak. A lényeg persze az, hogy dolgozzon az ember. Egy művész számára, főleg az én koromban, nincs rosszabb a semmittevésnél. A tétlenség öregíti az embert, a munka karban tartja.