ha kiborul a táska...

A három ciklusba tagolódó verseket tekinthetjük egyfajta újszerű poétikai beszédforma megteremtése kísérletének. A klasszikus versbeszéd eszközeként a kötött formájú költemények jellegzetes formáját, a szonettet, ötvözi a szerző egy szabadabb, széttört, Parti Nagy Lajos költészetére emlékeztető versnyelvvel, ami több esetben a populáris nyelv regisztereit is aktiválja.

Példaként idézhetjük itt az avítt szonett című versből a következő sorokat: „hogy nincs nincsen a telefon kinyomva / ki gondolná hogy én voltam idolja / nincs verdám mi teper terepen”, szintén kiemelhető a zsúrlódások következő részlete: „kedvesim kik hisztek még a zsúrban / délután fekve majszoltok csokit / ernyedten bőn bénává lazultan / olvastok épp vagy képzeltek sztorit // alattatok a jólfésült flaszter / mára már nem fortyog flancos fitt / fölötte meg egy falat falanszter // lám-lám lassan csak a nyál flörtöl itt”. A fenti versrészletekből érzékelhető – mint ahogy a kötet számos verse esetében is tapasztalhatjuk – a visszatérő alliteráció, a szókezdő hangok ismétlődő összecsengése. Mizser kötete esetében ezt természetesen felfoghatjuk úgy is, mint a klasszikus versnyelv jól ismert ritmizáló, a költemények dallamosságát megteremtő eszközét, miközben mégis mindvégig érvényben marad a másik tendencia is, ami a versbeszéd és a versnyelv meg- és széttörésére irányul, disszonanciát teremt és zajt, miáltal előtérbe kerülhetnek a részek, illetve az azok közötti teret kitöltő rés és köz.

A kötet első ciklusát képező b. vágány versbeszédében épp ez a széttöredezettség tűnik meghatározónak. Mintha nagyobb hangsúllyal kapnának helyet itt a „köz” és a „rés”, mint a következő két ciklus verseiben – ahol viszont egyértelműen gördülékenyebben épülnek be a költemények szerkezetébe –, ezzel mintegy előrebocsátódik e beszédmód problematikája is.

Azonban vitatható e szerkesztési megoldás, hiszen az első ciklusban használt versnyelv több esetben a már-már unalomig hajszolt széttöredezettségig fokozódik (pl. lassan kinyílt, maradék, zamat, koordináta és az érés című versek). Olykor, bizonyos értelemben érződik a póz és a visszafogottság erőltetettsége, ami mintha a mondanivaló valamiféle homályba sodró elrejtésére törekedne a lecsupaszított és sivár költői beszéd használata révén, ami egyrészt az említett eszközök öncélú használatának kérdését implikálják, másrészt pedig nehezen nevezhetők olvasóbarátnak. Ilyen értelemben véleményem szerint ezekben a versekben mutatkoznak meg ennek a költészetnek a határai.

A kötet további ciklusai, a sáv és a napszak költeményeinek versnyelve egyértelműen túllép ezen a ponton, bennük sokkal inkább működőképesnek tekinthető e megszakításos lírai nyelv alkalmazása, hiszen egyensúlyban marad e versek „szövetében” az egymást megszakító beszéd és a „nincsenek szavak” (egy meg nem írt vers éjszakája), miközben gazdag és érdekfeszítő olvasatok lehetőségét teremtik meg. Mindemellett fontos helyet kap az itt olvasható versekben a rések és részek perspektívája, a találkozási pontjaik és a köztük, illetve a közök között létrejövő átjárások, amire több versben is olvashatunk egyfajta önreflektív értelmezést: „a részek közötti rés hazug / ha a csavart nem látod bevéded / ösztönösen csak a zajra futsz” (napszak) vagy a résvét című versben: „résen van és réset vájik / résegíti a másikát / s ha annak társa elázik // ráhagyja legyen már szokás / az mondaná nohát / a két lám egybeállt”.
Mizser Attila: Köz. Kalligram, Pozsony, 2008.
értékelés: 7