Grammy után, optimistán

Egy hete, közép-európai idő szerint hétfő hajnalban a Los Angeles-i Staples Centerben adták át a legrangosabb zenei díjakat. Szégyellem, de bevallom, hogy a közvetítés végére elaludtam. Hidegen hagyott, pedig néhány éve még a körmömet is lerágtam az izgalomtól a Grammy alatt. Régebben úgy vártam, mint kisgyermek a karácsonyt. Már napokkal korábban meghoztam a tippjeimet, és izgultam, vajon a Hangrögzítő Művészetek és Tudományok Nemzeti Akadémiája (NARAS) hasonlóképp dönt-e. Megmagyarázom, miért lett számomra közömbös a díjátadó.

Az amerikai zenei élet gyökeresen átalakult. A kilencvenes években a slágerlista hetven százalékát uralták a hazai kedvencek, a maradék harmincon pedig a többiek, az import osztozott. Kanadaiak, angolok, írek, svédek, németek… Az Egyesült Államok azóta óvintézkedések tucatjait vezette be saját piacának védelme érdekében, így manapság a hazaiak mellett más nemzetek előadói labdába se rúgnak. Sőt, a pálya közelébe sem kerülnek. Kitessékelték őket onnan. A zenei élet sivár és egyszínű: szürke lett. A hazai hip-hop vált meghatározó irányzattá, amely nekünk, európaiaknak eléggé idegen. A művileg felállított betonfalakat szinte lehetetlenség áttörni. Még Európa legnagyobb sztárjának, Robbie Williamsnek sem sikerült, elkeseredésében végleg lemondott a tengerentúli karrierről. Az elmúlt öt évben mindössze egyetlenegy angol újonc a Coldplay tudott szert tenni nagyobb rajongótáborra. A Chris Martin vezette együttes a Clocks című slágerével tavaly kiérdemelte az év felvételének járó Grammyt.

A változások a Grammyre is hatással vannak. A hazai kedvencek seregszemléjévé vált, az európaiak csak elvétve jutnak elismeréshez. Kiszámíthatóbb lett, meglepetések alig érik az embert. Már abban is biztos voltam, hogy a júniusban elhunyt Ray Charles kapja a legtöbb jelölést. A díjkiosztón is minden egyértelmű volt, nem csoda, hogy elaludtam.

Jó lenne, ha az amerikai zeneipar visszatérne a régi kerékvágásba. Ha a bennfentesek belátnák, hogy a határok lezárásával ők maguk váltak szegényebbé. Néha túlságosan naiv vagyok, de bízom abban, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Talán már el is indult a folyamat! A legfrissebb Billboard-kislemezlista ötvenedik helyén az angol Keane szerepel a Somewhere Only We Know című dalával, az együttes Hopes And Fears című lemeze pedig már a negyvenötödik az eladási összesítésen. Kezdetnek nem rossz, és drukkolok, hogy a folytatás se maradjon el. S akkor ismét az amerikai zenei élet csodálója leszek, és jövőre nem alszom el a Grammy közvetítésén. Megígérem! (péjé)