Frissen restaurált magány

Négy alkotása jutott el Cannes-ba a Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendezőnek. Elsőként, ötvenöt évvel ezelőtt, 1968-ban a Meddig él az ember? című dokumentumfilmje. Szerencsésnek mondhatta magát már akkor is: az ő munkájával zárult a fesztivál. A politikai események hatása alatt Francois Truffaut és Jean-Luc Godard, a francia új hullám vezéregyéniségei forradalmi hevülettel letépték a nagymozi függönyét, s ezzel idő előtt véget is ért a fesztivál. Happening francia módra, emlegetik azok, akik ott voltak.

„Nagy sikere volt a filmnek – idézi fel az emlékeit Elek Judit. – A fesztivál igazgatója ünnepi vacsorát adott a magyar delegáció tiszteletére. De már a vacsora is különös, mondhatnám romantikus hangulatban zajlott. Mivel kitört az általános sztrájk Franciaországban, és nem volt áram, gyertyafény mellett ültünk az asztalnál.”

A következő évben már a Sziget a szárazföldön szerepelt a rendezvény műsorán. A Mándy-novellák szürrealisztikus, lebegő stílusában megfogalmazott történet főhőse, egy belvárosi bérházban az emlékei és csecsebecséi között egyedül élő idős asszony egy nap elhatározza, hogy kisebbre cseréli lakását, új helyre költözik, ahol talán nem kell teljes magányban meghalnia. 1983-ban a Mária-napot, 1995-ben a Mondani a mondhatatlant: Elie Wiesel üzenetét láthatta a cannes-i közönség.

„Mind a négy film vetítésén jelen voltam, de van egy ötödik akkreditációs igazolványom is Cannes-ból, 2009-ből. Akkor volt negyvenéves a Sziget a szárazföldön, s ebből az alkalomból ünnepélyesen újra bemutatták. Így most harmadszor fog menni. Cannes nekem a kőbölcső, amely a filmjeimet ringatja. Van pár, nemzetközi összefogásban készült munkám is. A Tutajosok és az Ébredés francia koprodukcióban forgott. 1956-ban vettek fel a főiskolára, Máriássy Félix később híressé vált osztályába. A francia új hullám képviselői egy lépéssel előttünk forradalmasították a filmgyártást. A francia a másik nyelv, amelyet beszélek. Olvasni tudok franciául, csak hibátlanul írni nem, mert úgy tanultam meg, mint cigány a zenét. Fülhallás után. Mégis úgy érzem, Franciaország a második hazám.”

A Sziget a szárazföldön személyes indíttatásból született. Elek Judit kertes házat keresett magának a hatvanas években, így talált rá arra, amelyben azóta is lakik. Mándy Iván, a film forgatókönyvírója pedig nemcsak jó barátja volt, hanem 1963-as rövidfilmjének, a Találkozásnak a főszereplője is.

„Két anyagot is felkínált nekem. Előbb a Francia kulcsot, majd egy hosszabb novellát, hogy abból csináljam meg az első nagyjátékfilmemet. De aztán én mondtam neki, hogy van egy ötletem: egy öregasszony, aki el akarja cserélni a lakását, kertre is vágyik valahol Budán, és főleg arra, hogy emberek között élje le az utolsó éveit. Írtam egy novellaszerűséget, Iván ráharapott, folyamatosan konzultáltam vele, megírta a forgatókönyvet, a csodálatos dialógokat, Nemeskürty István, a Budapest Film-stúdió vezetője pedig a szárnyai alá vett bennünket. Iván szerette a kész filmet. Boldog volt vele. Ez hármunk filmje. Az övé, az enyém és Ragályi Elemér operatőré, akinek most itt lenne a helye mellettem. A halála előtt három nappal jött el hozzám, hogy átvegye tőlem azt a könyvet, amely The Lady from Budapest címmel az idei rotterdami fesztiválon jelent meg rólam abból az alkalomból, hogy retrospektív sorozatban mind a tizennyolc filmemet levetítették. Még a legutóbbit, az És a halottak újra énekelnek… címűt is.”

Másfél évvel ezelőtt a Sziget a Szárazföldön bekerült a New York-i Modern Művészeti Múzeumba, ahol a világ legjelentősebb kortárs gyűjteményét láthatják az érdeklődők.

„Elsőre kicsit ijesztő volt hallani a hírt, hiszen múzeumba a halottak kerülnek, nem az élők, gondoltam. De ez is az elismerés jele. Cannes-ból például nincsenek díjaim, mert ott mindig olyan szekcióban vetítették a munkámat, amelyben nem osztottak díjakat. Nekem viszont már az is megtiszteltetés, ajándék, hogy a filmmel együtt én is ott lehetek a fesztiválon. A Sziget a szárazföldön az első cannes-i vetítése után tizenöt perces tapsot kapott. Alig tudtam kimenni a moziból. Minduntalan megszólítottak. Elém álltak. Az ajtóban, ez pedig életre szóló emlékem, egy idős úr, akit nem láttam soha életemben, letérdelt elém, és mindkét kezemet megcsókolta. Azt mondta magyarul: Köszönöm szépen, hogy ezt a filmet megcsinálta! Radványi Géza volt, a Valahol Európában híres rendezője. Még most is elsírom magam, ha erről beszélek.”

A forgatás napjairól is érzékeny hangon szól Elek Judit.

„Kiss Manyi, Soós Edit és Sívó Mária, a film három gráciája az első forgatási napon a Teleki téri piacra mentek ki vásárolni. Úgy, ahogy éppen fel voltak öltözve. Senki nem vette észre, hogy ők nem odavalók. Kiraktam őket az életbe, ők pedig lubickoltak benne. Manyika alkudozott a kofákkal. Azt csinálta, amit egyébként is csinált volna, ha kimegy a piacra. Páratlan természetességgel érezte, értette meg, hogy ő kicsoda-micsoda a filmben. Az egykori Marx téri lakásbörze figurái is feltűnnek a történetben. Őket kevertem össze a film szereplőivel. Manyikát is beküldtem közéjük. Na és Iván, Mándy Iván! Olyanokat tudott kitalálni! Meghal egy beteg ember, és ott van eltemetve a tetőn. Az ünnepséget pedig, amelyen Vujicsics Tihamér veri a zongorát, 1968. augusztus 20-án vettük fel. Sírtam, mindenki velem sírt, mert szíveskedtünk megszállni és leverni Prágát, tankjainkkal az ottani forradalmat. Azokban a napokban kellett megrendeznem a film legnépesebb, leghacacárébb jelenetét. Mindenki táncol, Manyika a gyerekekkel ugrál a díványon, míg el nem fárad, és a többiek el nem foglalják a lakást, és fel nem űzik a tetőre. Ott fordul át az egész abszurdba.”

Királynőként fogják ünnepelni Cannes-ban, mondom az érzékeny témák mesterének, mire ő: „Drágám, én nem vagyok királynő! Én már tizenöt centit összementem. Én egy pici hölgy vagyok, akit nem lehet néninek szólítani, mert ő egy Lady from Budapest, aki teszi a dolgát. Azért élek, mert van egy egyezségem a Jóistennel. Már amennyiben létezik! Számomra ugyanis ez nem egyértelmű. Vannak szomorú emlékeim, amelyeket nem tudok megbocsátani. Sokat filmre is vittem belőlük. Eddigi utolsó játékfilmem, a Visszatérés például a nővéremnek állít emléket, akit tizenhat évesen szörnyű körülmények között elpusztítottak. Ennyit a Jóistenről! Kétkedő ember vagyok ugyan, mégis érzem, hogy valaki vigyáz rám, segít a létezésben. Annak van értelme az ember életében, ha tud még adni valamit a többieknek, másoknak. És azért csinálja, mert ezért rengeteg szeretetet kap. Telhetetlen méhecske vagyok. Arra van szükségem, hogy az is szeressen, aki személyesen még sosem találkozott velem, csak a filmjeimmel.”

Élete legnagyobb tanulságát is ebben látja. A közönséggel való találkozásban.

„Ez a legnagyobb ajándék. A díjak a világnak kellenek. Azok csak ráadások. Azt szolgálják, hogy könnyebb legyen elkészíteni a következő filmet. Elszédülni nem szabad tőlük, a következő filmet ugyanis a semmiből kell előállítani. Magunkból és a valóságból. Ez a két komponensünk. A körülöttünk levő élet, és a saját, belső tartalmunk. A világ ehhez viszonyul.”

A szerző a Vasárnap munkatársa