Fogást találni a kiszolgáltatottság-érzésen

Somogyi Tibor felvételeElső kötetre ritkán adnak komoly díjakat, te viszont rögtön megkaptad a legrégebben alapított hazai magyar irodalmi díjat, a kiszivárgott hírek szerint ráadásul egy jelentős magyarországi elismerésnek is várományosa vagy. Novellagyűjteményed kétségtelenül kiváló, a minőség azonban legtöbbször nem elég a gyors áttöréshez. Véleményed szerint mi kellett még hozzá?

Abból indulok ki, hogy az ember micsoda parányi része csak a mindenségnek, s hogy ehhez a parányi részhez képest micsoda elenyésző, semmis dolog egy irodalmi díj. Csak perspektívát kell váltani, és máris kevésbé tűnik jelentősnek mindez. Közelebbről nézve pedig olyan, mint amikor egy hadirokkantat kitüntetnek; fél karját elvesztette ugyan, de azért meglapogatják a vállát, hiszen mégiscsak közvetlen közelről nézett szembe a halállal, s végül megkapja a hősies helytállásért járó emlékplakettet. S attól kezdve még tisztelik is, holott azelőtt megkérdőjelezték még azt is, hogy ilyen kétes célért, mint az írás, érdemes-e feláldozni mindent. ĺrás közben ráadásul sohasem lehetek biztos abban, hogy én leszek úrrá a tébolyon, és nem fordítva. Kafka jegyzi meg naplójában, hogy az íráshoz magányra van szüksége, s nem a remete, hanem a halott magányára; olyan magány ez, amihez képest Robinson szigete eleven föld. Ebben az értelemben posztumusz díjakról van szó. ĺgy válik egy kudarctörténet szépen eladható – vagy legalábbis díjakkal illetett – sztorivá. S hogy mi kellett még ehhez? Nem tudom. Szerencsés véletlenek összjátéka. Meg egy rangos könyvkiadó.

Egy interjúban „melankolikus és zárkózott” embernek nevezed magad, ami azt sugallja, rendkívül visszahúzódó alkat vagy. Ehhez képest korántsem csak prózaíróként próbálgatod a karmaidat, hanem díjazott voltál egy drámapályázaton is, széppróza-, sőt esszéfordításodról is tudok, szöveggondozással foglalkozol, a legtöbben pedig talán sportújságíróként ismerhették meg a neved. Ráadásul te készítetted el a Kalligram Kiadó honlapját (www.kalligram.com). Nem érzel-e ellentmondást a közvetített önkép és a tények között?

Melankolikus és zárkózott, de legfőképpen hiú, ha mindezt még hangoztatom is. Az ominózus szavakat egyébként nem magamról mondtam, hanem igyekeztem általánosan fogalmazni, de ettől még fellengzősen hangzanak, elismerem. Az ellentmondást nem érzem. A felsorolt tevékenységek mindegyike végezhető elvonultan, minimálisra csökkentve az emberekkel való érintkezést. Ezt is a Kalligram Kiadónak köszönhetem, és azt is, hogy nincsenek napi megélhetési gondjaim, ami az egyetemista éveimhez képest jelentős változás. A futballról csak óvatosan merek beszélni, hogy ne ragadjon el a szerelmi hevület. Egészen kamaszkoromig saját fiktív bajnokságaim voltak, színes pitykegolyókkal játszottam le a meccseket, és kézzel írott sportújságot, sőt egész évkönyveket szerkesztettem hozzájuk, kommentárokkal, részletes statisztikákkal stb. Nehéz megmagyarázni, hogy miért ácsorgok ott még ma is a lelátókon, zuhogó esőben akár, hogy végignézzek egy unalmas 0:0-át. Valamikor még őszinte, gyermeki örömöt érezhettem a stadionokban, apám mellett ülve, ma viszont... Bizarr hasonlat, de ahogy lefekvés előtt bele kell olvasnom a Tao te kingbe, ugyanolyan szükségem van hetente két-három meccsre is.

A Budapesten megrendezett 5. Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján tizennégy országból érkező tizennégy pályatársad között te képviselted a magyar irodalmat. Említett interjúdban – amelyben erről az eseményről kérdeznek – „zsibvásárról”, „harsány magamutogatásról” beszélsz, hogy a keményebb kifejezéseket ne is idézzem. Nyilatkozatodnak ez a része ma már több internetes oldalon is olvasható. Valóban ilyen elviselhetetlenül hígnak érzed az irodalmi élet sűrűjét?

Ez nem csupán az irodalmi életre vonatkozott. Nem szeretek részt venni kényszeredett, mesterkélt, felületes beszélgetésekben.

A törtetés, a magakelletés tehát mélyen sérti arányérzékedet. Úgy tűnik, az írást a személyiségépítés, vagy mondjuk így: egy számodra hitelesebben átélhető szerep átélésének eszközeként fogod fel. Azt is mondod, hogy az íráshoz éned jobbá tétele szükséges, különben nem lennél képes jót cselekedni az írással, és így írni sem lenne értelme. Ha jól értem, a művészet, illetve a művész és az erkölcs kapcsolatát szorosnak és közvetlennek látod...

Az erkölcs mibenlétét elsősorban nem szövegekkel, hanem a helyes életvitellel kell megmutatni. Ez viszont irgalmatlanul nehéz, legalábbis számomra. Pedig nincs más választásom. Minden eddigi tudásom annak a tudatosítására volt csak elég, hogy a világ értelmetlen és megismerhetetlen. Ezek után egyetlen dolgot tehetek: a tehetségemet arra kell felhasználnom, hogy mások életét könnyebbé tegyem. Ez nem lehetőség, hanem kötelesség. Persze, szívesen lennék orvos vagy tanár, mert akkor egyértelmű lenne, hogy hasznos, amit csinálok. De az íráson kívül máshoz nem érzek magamban tehetséget.

Ebből az következik, hogy nem tartod nagyra azoknak az alkotóknak a műveit, akik az erkölcsi követelményeknek nem képesek megfelelni? Vagy csupán az egyént tartod gyengének, s úgy véled, a gyenge személyiség is alkothat erős műveket?

Lehet, hogy ellentmondás, de Knut Hamsunt vagy Szabó Dezsőt is kiváló szépírónak tartom. Nincsenek objektíve adott, előíró jellegű erkölcsi követelmények. Csak a lelkiismeretünk van. Adott esetben a rossz lelkiismeretünk. Ez is jelenthet hajtóerőt. Az én álláspontom az, hogy csak akkor van értelme az alkotásnak, ha a magatartásommal, az életemmel hitelesíteni tudom a művet. Minden egyéb csak zsonglőrködés. Ez az interjú is csak duma, zsonglőrködés a szavakkal. Meg kell próbálnom hitelesen élni, ez minden, amit tehetek. A világot nem változtathatom meg magam körül.

Ha egy gyenge személyiség is alkothat erős erkölcsiségű műveket, akkor az irodalmi minőség szempontjából mi értelme van civilként is a jóra törekednie? Vagy ezt csupán önmagadra vonatkoztatod? És az önismeret mondatja veled, hogy személy szerint te nem lennél képes másként érvényeset alkotni, vagyis gyakorlati szempontok figyelembevételével alkotsz a saját habitusodra szabott emberi-írói programot?

Azt hiszem, nem értem a kérdést. Nincs civil és nem civil énem. Van egy feladatom, hogy megpróbáljam kiaknázni a tehetségemet, hátha ezzel hasznára lehetek valakinek. Lehet, hogy erre nem leszek képes, eddig legalábbis így érzem, de meg kell próbálnom. Ezért rendeltem alá mindent az írásnak. Ha kudarccal végződik, akkor is marad még egy cselekvési lehetőség, az öngyilkosság, amit még mindig igazolhatóbbnak tartok, mint hiábavalóságokra elfecsérelni az életet. Ilyenkor a filozófus Wittgensteint szoktam példaként említeni, aki apai örökségét adományok formájában szétosztotta és önként vállalt szegénységben élt, aki előbb falusi tanító, majd a kolostori kertész segédje volt, aki a háború alatt otthagyta a cambridge-i katedrát, hogy szanitéc lehessen egy londoni kórházban, s akit a szomszédai őrültnek tartottak, mert reggelente a galambokkal beszélgetett, pedig valójában a filozófiatörténet egyik legeredetibb gondolkodója sétált el mindennap a házuk előtt. Neki sikerült cselekvésre váltani a „jónak lenni” imperatívuszát. Nem könnyű.

Az alkotás és éthosz viszonyát utoljára talán Márai értelmezte – és alkalmazta – ilyen szigorúan, az utóbbi időben mindenesetre nem divat ezzel kapcsolatban határozott véleménynek hangot adni. Te is Kassán születtél. A hely – tudom, igencsak rejtőzködő – szellemének vagy akár magának Márainak van-e ebben valamilyen módon szerepe?

Márai még ízig-vérig européer városnak nevezte Kassát; tehette, hiszen az 1920-as években például négy magyar napilap jelent meg a városban. Alig hihető ma már. Ugyanakkor nem magasztalnám az akkori állapotokat sem, hiszen már az is elgondolkodtató, hogy ugyanez a szellemi erő később tétlenül szemlélte több mint tízezer kassai zsidó elhurcolását. A művelt polgári középosztály azóta tulajdonképpen kihalt, maradtak az impozáns díszletek. Szomorú, de Kassa ma egy kiüresedett, provinciális város. Csak egy példa: a városi közkönyvtár lassan másfél évtizede nem vásárol magyar könyveket. Bár valószínűleg igény sincs rájuk ott, ahol irodalmi est gyanánt Wass Albert-felolvasómaratonokat szerveznek. Abban a városban, ahol az Ignotus szerkesztette Kassai Naplóba József Attila küldött verseket, Márai pedig a kortárs német irodalmat szemlézte a kassai olvasók számára, és még sorolhatnám. A távolból ez az önérzetes dilettantizmus bájosnak is tűnhet, testközelből már kevésbé. Lehangoló tapasztalat szembesülni ezzel.

Milyen jellegű irodalom volt rád a legnagyobb hatással, kiket olvastál, olvasol önfeledt beleéléssel, mélyebb empátiával? És ezek-e azok, akiket a legjelentősebb íróknak tartasz?

A francia nuovo roman és az amerikai minimalizmus mellett rendkívül rokonszenves számomra a jobb híján újhistorizmusnak nevezett irányzat metodológiája is. De ez így talán túl tömény. Tehát: a kapuban Ottlik, a védelem tengelyében Mészöly Miklós (csapatkapitány) és az aszkéta Kafka, a két szélső bekk Beckett és Bernhard; a középpályán angolszász nők: Virginia Woolf, Shirley Jackson és Flannery O’Connor; irányító szerepkörben Kosztolányi; elöl pedig az agilis amerikaiak, Pynchon és Ellis. A kispadon ott ül még a Tolsztoj–Dosztojevszkij edzőpáros, csereként Borges, Camus, Tom Stoppard és Harold Pinter, krónikásként pedig Mándy Iván.

ĺrtál-e már valamit azóta, hogy megjelent a köteted? És egyáltalán: milyen új alkotói tervekről tudsz beszámolni?

Szeretek nézelődni, szeretem megfigyelni az embereket, szeretem minden körülmény között fenntartani a kívülálló pozíciómat. Persze, ez is kényelmes álláspont. Néhány éve egy társadalomtudományi lap szerkesztőjeként riportot készítettem egy elmegyógyintézetben és egy hajléktalanszálláson. Akkor az volt az érzésem, hogy az írás intellektuális luxus, semmi több. Tanulságos elolvasni Márai utolsó naplóját. A halállal szemközt minden értelmetlennek tűnt számára, az irodalom is. „Csak tények vannak.” És olyan ürességet érzett, mint az űrhajósok, amikor megszűnik a gravitáció. Ezen a kiszolgáltatottság-érzésen kellene fogást találni. Addig is igyekszem úgy élni és úgy írni, azzal a tudattal, hogy minden napom és minden egyes szövegem az utolsó. Ehhez képest közelről sem tettem meg mindazt, amit megtehettem volna.