Filmáramlás oda-vissza?

Maia Morgenstern A Rózsa énekei című filmben, mely Karlovy Varyban rendezői és operatőri elismerésben részesült. Rendezte Szilágyi Andor. Szigethy Márton felvételeEz a mozgó mozi egyik városból a másikba közlekedik, s kellő hírveréssel az adott helyszínen a szlovák filmtermésből mutat be válogatást. Számomra csak egy szeplője van ennek a programnak, hogy a vándormozi a déli városokat nem érinti. Bár lehet, hogy e régióban egy másik vándormozit kellene útra indítani, olyat, amelyben magyar filmeket vetítenek. Ez egy önmagában is figyelemfelkeltő formája lenne annak, hogy mi is megismerhessük a Magyar Filmszemlén bemutatott opusokat, mert másként nálunk nem igazán jutnak el széles közönséghez azok a mozgóképek, amelyek messze földön, rangos fesztiválokon öregbítik a magyar film jó hírét. Latolgatom, mennyit veszít majd az a fiatal, akinek nem adják meg a lehetőséget, hogy a magyar filmmel-filmen nőjön fel, s nem ismer meg olyan alkotásokat – hogy csak néhányat említsek –, mint a Közel a szerelemhez, a Nincsen nekem vágyam semmi, az I love Budapest vagy a Szép napok, amelyek megújuló filmnyelven beszélnek el nagyon emberi-valóságos mai történeteket, olyanokat, amelyek éppen róluk szólnak.

Bár örülök annak, hogy a szlovák filmtermés – tavaly sok kitűnő opus hagyta el a hazai stúdiókat – a vándormozi program révén eljut a széles közönséghez, s még inkább örülnék, ha a magyar mozi darabjai is ott szerepelnének legalább egyes hazai filmszínházak vásznain, mert mintha egy új korszak körvonalazódna, s azt nem árt kellően megalapozni. Végre az első Európa Unió-s előírás, amelyért – egyelőre még feltétel nélkül – lelkesedni tudok. Ez a közszolgálati televízióknak előírja, hogy meghatározott százalékban kell kötelezően európai filmeket sugározniuk. Ennek értelmében a Szlovák Televízió külön rovatot indít Eurokino címmel, s e rovatba a kontinens filmterméséből válogat, s a filmek feliratozott vagy szinkronizált változatát vetítik majd. Végre egy pici reménysugár, hogy a köztévék már mostanra is leromlott programját talán nem rombolja tovább a kereskedelmi adók nyereségorientáltságra épülő műsorpolitikája, s legalább itt-ott feltűnik majd a mexikói telenovellagyárak futószalagjairól lekerülő vége nincs siratófilmek és a pirotechnikára építő hollywoodi mozgóképes agresszivitásnövelők rengetegében egy igazibb, a művészetet képviselő produkció is. De azért el ne bízzam magam, ismerve az eddigi műsorrendet, a kontinens filmtermését majd jó eldugják, hogy csak azért se lássa senki. Elképzelem, hogy éjszakai sugárzási időben, mondjuk 23 óra 50 perces kezdéssel adják. A másik dolog: a Made in Európa önmagában még nem a minőség védjegye, ezért ha a drága művészfilmek mellé nem adnak némi sugárzási kedvezményt is, félő, hogy köztévénk a megemelt tévédíjak ellenére se lesz képes költségvetéséből megvenni olyan filmek sugárzási jogát, amelyek a filmkultúra csúcsát jelentik.

Nem biztos, hogy mindenkinél osztatlan sikert arat majd az előírás, amely a programstruktúrában ennek vagy annak a rovására kötelezővé tesz ezt vagy azt. Lesznek, akikben épp az ellenkező érzést váltja ki, s olyanok is, akik azt mondják, megéltünk már ilyesmit. Amikor a mozikból a lehető legnagyobb mértékben igyekeztek száműzni Amerikát: kötelező százalékban kellett szovjet filmeket vetíteni, és meghatározott arányban szocialista országok filmjeit. Amikor a rádiók könnyűzenei műsorait a szerkesztők úgy állították össze, hogy minél kevesebb angol nyelvű dal hangozzon el, ám minél több hazai. Amikor – nem tudom, miként rendezve a szerzői jogokat – elkészítették a külföldi nagy slágerek hazai nyelvű (cseh, szlovák, magyar) változatát, és azokat sugározták az eredeti helyett (szerencsére orosz könnyűzenét nem kellett kötelezően hallgatni). Azt hiszem, akik ezt megélték, azok a kötelező előírások alapján szerkesztett műsorstruktúrában a választás szabadságának a korlátozását látták. És bizonyára sokan ezúttal sem azt látják majd az európai filmek kötelező sugárzásának gyakorlatában, hogy az amerikai térhódítást némileg ellensúlyozandó, ez az európai film értékeinek védelmében történik. Mert esetleg nem annyira szívügyük az európai film, vagy esetleg amondók, európai mozgóképes értékeinket a kontinens nemzeti filmgyártásainak támogatásával védjék, ne a kötelező műsorra tűzéssel. Valószínűleg lesznek (vagy már vannak is) uniós alapok, amelyeket meg lehet majd pályázni, de az ezekből való merítés is számtalan kétellyel jár, és megannyi kérdést vet fel. Az esetleges ilyen támogatási gyakorlat nem jár-e majd a nemzeti sajátosság elsikkadásával, valamiféle európai globalizálódással, avagy a filmművészet területén is agyelszívással? Mert tudja fene, hogy az esetleges külföldi tőkéből, még ha csak részleges támogatással is, magyar rendező irányításával forgatott film, külföldi sztárokkal a főbb szerepekben vajon magyar film-e még? Az uniós előírással kapcsolatban a magyar filmet féltve még egy kérdés motoszkál a fejemben. Vajon az olasz, francia, spanyol – ők elsősorban az európai filmes nagyhatalmak – televíziók műsorán a csatlakozás után hány magyar film szerepel majd? Feliratozva vagy szinkronizálva. Mert Európa nemcsak onnan erre, hanem innen arra is húzódik!