Fényes évek, képregények, szép remények

Nézem a papírdobozt. A kamrában talált néhány régi, megsárgult lappéldány tanúskodik arról, hogy a képregény hőskorában, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a Népszavához hasonlóan – napi 2–3 kockás adagolásban – az Új Szó is közölt képregényt. Az általam megtalált lappéldányokban Jókaitól éppen a Szegény gazdagok Sebők Imre rajzaival, Mikszáthtól az Akli Miklós Zórád Ernő, illetve a Beszterce ostroma Korcsmáros Pál rajzaival futott folytatásokban.

A képregényláz tetőpontja nálunk is, Magyarországon is a hatvanas-hetvenes évekre tehető. Köszönhető ez annak, hogy az ötvenes években a szocialista tábor kultúrmindenesei a képregényt valami olcsó nyugati (kapitalista, imperialista) szemétként kezelték, amely semmi másra nem jó, mint hogy megmételyezze és leszoktassa az ifjúságot az olvasásról. A hatvanas évek vége felé aztán ellenszenvük némileg enyhült, szabadabb szellők kezdtek fújdogálni, a lapok is rájöttek, hogy ami izgalmas, rajzos és folytatásokban közölhető, az bizony jót tehet a példányszámnak, állandó olvasótábort biztosít (hiszen ki szeretne lemaradni egy-egy epizódról?). A rajzos-szöveges szórakozásra vágyó szempár kockáról kockára való végigbukdácsoltatása természetesen az olvasásról sem szoktatott le senkit, sőt éppen ellenkezőleg: több megbízható felmérés szerint a könyvtárak polcairól éppen azok a regények hiányoztak – az olvasók által „falódtak” valahol –, amelyek képregény-adaptációját valamelyik lap sorozatként közölte.

Képregényt rajzolni amúgy az egyik legnehezebb feladat; akik alábecsülték a műfajt, bizonyára sosem próbálkoztak vele, akik belekóstoltak: tudják. Mert nem terem ám „minden bokorban” tustollaknak tehetséges mestere! Hogy Magyarországon az ötvenes-hetvenes években egy Zórád Ernő, egy Korcsmáros Pál, egy Sebők Imre alkotott, az valami különleges szerencsének mondható. A nyolcvanas-kilencvenes években megjelenő újraközlések és képregényfüzetek nem engedték, hogy elfeledjük a nevüket, ám az utóbbi tíz évben mintha megint mostohagyerekként kezelték volna a lapok ezt a műfajt.

Szerencsére nem vesznek a feledés homályába ezek a (mindennemű túlzás nélkül) világszínvonalúnak mondható munkák! Tavaly éppen a televízió kultúrával foglalkozó műsoraiból értesültem arról, hogy a Képes Kiadó, amelyet az egyik legnagyobb képregényrajzoló mester unokája, Korcsmáros Gábor hívott életre, nem akármilyen feladatra vállalkozott: Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán szakszerű felújító-restauráló segédletével színes, nagy alakú képregényfüzetekben újra megjelenteti a hatvanas években folytatásokban közölt – s csakhamar óriási népszerűségre szert tett –, Rejtő Jenő munkái alapján rajzolt képregényeket. Korcsmáros Pál zseniális rajzvilága generációkat bűvölt el, mondhatjuk, ő volt az egyetlen „szakavatott”, hiteles képi tolmácsolója-megjelenítője P. Howard felejthetetlen hőseinek. Tavaly Az elátkozott part és A három testőr Afrikában jelentek meg 80 oldalas, szemet gyönyörködtető kiadásban, míg idén októberben Az előretolt helyőrség került sorra. Külön öröm, hogy a kiadó a Mester egyéb munkáit is hozzáférhetővé teszi: kisebb formátumban és fekete-fehér rajzokkal olyan klasszikus irodalmi alkotások adaptációi is megjelennek majd, mint az Egri csillagok, a Beszterce ostroma, A kőszívű ember fiai, A lőcsei fehér asszony, Az aranyember, a Toldi, vagy éppen a Monte Christo grófja, A három testőr, a Grant kapitány gyermekei, az Észak dél ellen és még sorolhatnánk.

Ha ötven-hatvan éves késéssel is, ám ideje lenne, hogy felénk is megtörténjen a „csoda”: az eddig félreértett, félreállított, félreértelmezett és lenézett műfaj, a képregény – függetlenül attól, hogy szépirodalmi mű nyomán készült-e, vagy sem – végre megkapja az őt megillető megbecsülést. S végre az lehessen, ami: egy önálló műfaj a művészetek széles palettáján, amely tanít, nevel vagy csak egyszerűen szórakoztat.

Aki még ennél is többet szeretne látni és megtudni eme dolgokról, az keresse meg az Interneten a www.kepeskiado.hu című oldalt.