Fénnyel írott „másik világ”

Andrej Bán: Gáza-övezet, 2002Számtalan, a fentiekhez hasonló kérdés merült fel bennem a budapesti Rákóczi út 15-ös szám alatt található Szlovák Intézetben szeptember 16-án megnyílt kiállítása kapcsán. Hogy mi teszi e fotóművészeti bemutatót igazán érdekessé? Egyrészt az, hogy a szlovákiai, valamint varsói, ostravai, prágai, bécsi, berlini és washingtoni kiállítótermeket megjárt fényképek első ízben láthatók Magyarországon. Másrészt pedig az, hogy a gyökereivel Budapesthez is kötődő fényképész olyan, sokak számára szokatlan látószögből láttatja – többek között – a szlovákiai, továbbá a balkáni valóságot is, mely a nyomtatott és az elektronikus média számára is idegen.

A kiállítás anyaga körülbelül másfél évtizednyi korszakot ölel fel, a világ négy területéről. A ciklus első része a rendszerváltás idején, valamint az azt követő években megörökített szlovákiai állapotokat tárja elénk. Azt a félig eufórikus, félig pedig bizonytalan hangulatot, mely a bársonyos forradalom utáni éveket jellemezte. A középpontban a hétköznapok embere áll, aki érzékeli ugyan, hogy valami, amiben addig hitt (mert hinnie kellett), egyszeriben történelemmé vált, de nem igazán tud mit kezdeni a hirtelen „rászakadt” szabadsággal. Nem magát a történelmi eseményt és annak hozadékait követi, hanem sorsvonalak szövevényeit kutatja – minden erőltetett heroizmus és pátosz mellőzésével. A képek a Más Szlovákia című sorozat részeként bejárták az egész országot, majd könyvbe kötve is megjelentek. Az érdeklődést jellemzi, hogy a nagyközönség és a szakma egy hónap leforgása alatt szétkapkodta a teljes első kiadást.

A budapesti kiállítás képeinek következő sorozata a dél-amerikai Perut idézi. A hagyományaihoz ragaszkodó indián őslakosság és a hódítók által „hagyományozott” kultúrák keveredésének egy nagyon sajátos formáját mutatja be a fényképész, utalva arra, hogy az évszázados hagyomány képes túlélni bármilyen társadalmi változást – ha az ember is úgy akarja. Kimondatlanul érezteti velünk: az igazi érték minden korban maga az ember, illetve a benne rejlő teremtő erő. Hogy a változásban mi a jó és mi a rossz, nem válaszolja meg, csupán megmutatja a sokrétűség formáit, a szemlélőre bízva azok minőségének megítélését.

Az évszázad utolsó éveiben a Balkán-félszigeten készült felvételsorozatnak a szerző akár a hangzatos Fájdalom arcai címet is adhatta volna – ám nem tette. Hagyja, hogy a koszovói és boszniai állapotokról a képein megörökített emberi arcok mondjanak ítéletet, és ezek az arcok nagyon beszédesek. Aki taposóakna által széttépett holttesteket, harctéri pillanatképeket vagy más, a napi sajtó által oly előszeretettel felvillantott felvételeket vár, csalódni fog. Ez a sorozat is az ember sorsáról szól; ezernyi karmából áll össze az egységes kép, mely mégis jobban kifejezi a háború kiváltotta iszonyt, mint bármilyen, a naturalizmus határán mozgó akciófotó.

A téma és az érzés ugyanaz, csupán a helyszín és az időpont változik a Gáza-övezetben készült felvételek esetében, melyek a kiállított fényképek negyedik csoportját alkotják. Kezében gépfegyverrel hadonászó kisiskolás, a reménytelenül az égre tekintő palesztin aggastyán, a csuklya mögé rejtett, talán terrortámadás végrehajtására induló alakok, kapaszkodás a megváltást ígérő „másik” oldalra – a kétségbeesés meganynyi dokumentuma. Ezek által válik teljessé annak a világnak a képe, amelyről hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az egy „másik”, nem a miénk, és semmi közünk sincs hozzá. Mindez pedig a számunkra behatárolt térben és időben zajlik.

„A fénykép nem változtatja meg a világot, de megmutathatja, hogy miért kellene megváltoztatni” – hangzott el a kiállítás megnyitóján. Korniss Péter fotóművész Andrej Bán munkásságát méltatva ehhez hozzáfűzte: „A fényképész dolga az, hogy megállapítsa a diagnózist – e téren pedig fiatal barátom jelentős érdemeket szerzett.” Csupán a margóra jegyzem meg, hogy a riporter-krónikás-fotóművész nem elégedett meg enynyivel; néhány kollégájával 1999 májusában életre hívta a Veszélyben Élő Ember Polgári Társulást, melynek küldetése a háborús konfliktusok, önkényuralmi rendszerek, valamint természeti katasztrófák sújtotta területeken élő emberek megsegítése. Humanitárius segélyszállítmányaik eljutottak Koszovóba, Csecsenföldre és Szerbiába, de szerveztek gyűjtést az árvízkárosultak javára is.

„Sosem voltam, nem vagyok, és nem is leszek harctéri tudósító” – ez Andrej Bán filozófiai álláspontként is felfogható krédója, mely egyértelműen a háborúval és az erőszakkal szembeni állásfoglalását tükrözi.

A kiállítás október közepéig tekinthető meg.