Felvidéki anzikszok Budapesten

Költészet – fotóobjektívvel „írva” A szerző felvételeSzabó Barnabás Felvidék címet viselő, első önálló fotóalbumából származik az idézet. Amilyen frappánsan zanzásítják a fenti mondatok az „átlagmagyar” Szlovákia-élményét, olyan lényegre törően, anynyi humorral foglalja össze a felvidéki mindennapokat és hagyományokat a Népszabadság fotóriporterének múlt héten Budapesten megnyílt tárlata, amely a fotóalbum anyagából ad ízelítőt.

Szombat délután van. A belvárosi Károlyi-kertben zajlik az élet. Esküvő utáni gardenparti (a lagzi ma már avíttas csökevény) jóllakott résztvevői fényképezkednek éppen a parkban, kutyával, kalappal, esküvői csokorral; mezítlábas turisták sütkéreznek a pázsiton, az egyik félreeső padon egy kismama szoptatja gyermekét.

Odabent Magyarország, idekinn Szlovákia. A kert kerítésén, az utca felőli oldalon harminc nagyformátumú színes fotó, rajta a többi között Szepesváralja, Krasznahorka, Felsőelefánt, Körmöcbánya, a Deményfalvi völgy, a bajmóci vár, Vlkolinec, Szepesgörgő, Szepesszombat, betléri kastély félhomályban, lakótelepi idill lovakkal, hegyoldali autótolás nyakkendőben.

Még nem találkoztam Szabó Barnabással, mégis úgy érzem, jól ismerem őt. Azt eddig is tudtam, milyen érzéke van a megismételhetetlen történelmi pillanatok megörökítéséhez, méghozzá úgy, hogy a másodperc tört része alatt még a kompozícióra is ügyel, most pedig már azt is tudom, mennyire szereti Szlovákiát, milyen alázattal szemléli és mutatja meg történelmünk emlékeit, mekkorákat tud kacagni objektívje rajtunk, esetlen, ám szeretnivaló felvidékieken. A Koszovót, Afganisztánt, őrszobákat, háborús konfliktusok tűzvonalait megjárt, lázadásokról, gerillaháborúkról tudósító Pulitzer-emlékdíjas fotóriportertől számomra szokatlan a műemlékek mozdulatlan monumentalitásának megörökítése, táj- és épületképeiről föl sem ismerném a stílusát. Persze azért Szabó Barnabás sajtófotós vénája is meg-megjelenik egy-két felvételen: a művész szlovákiai körútjain sem tudta nem elkapni a pillanat hozta megörökítenivalót.

Kétszer-háromszor körbejárom a kertet, már éppen búcsúzkodni kezdenék a képektől, amikor egy nyitrai rendszámú autóból egy középkorú úr és csinos barátnője száll ki. Hagyom, hogy kifényképezkedjék magukat Szabó Barnabás fotói előtt, csak ez után szólítom meg őket. A férfi egy szlovák céget képvisel Budapesten, barátnője évente egyszer-kétszer jön a magyar fővárosba. Ő maga véletlenül fedezte fel a szabadtéri kiállítást („A közelben parkoltam, amikor megláttam a kerítésen Árva várát”), barátnőjét már céltudatosan hozta ki a Károlyi-parkba. „Nem szeretem a Felvidék kifejezést, úgy érzem, egy kicsit árnyékot vet a kiállításra” – mondja a férfi, akinek ez a szó Csurkát juttatja eszébe, márpedig ő nem szereti a nacionalizmust. Barátnője egy félmosollyal konstatálja, hogy lám, ha a szlovákok meg akarják ismerni országukat és történelmüket, Budapestre kell eljönniük.

A kert napnyugtakor zár, de a kiállítás éjjel-nappal megtekinthető. A kiállítás szervezőinek hála ugyanis a képeket éjszaka halogénlámpák világítják meg.

Szabó Barnabás Felvidék című fotókiállítása szeptember 26-ig tekinthető meg a budapesti Károlyi-kertben.