Felszentelték a Frauenkirchét

Az újjáépített FrauenkircheA szerző felvételeA kilencvenes évek elején Németország nyugati részén arra panaszkodtak, milyen sokba kerül az újraegyesítés. Megkérdeztem, vajon nem ezt akarták-e. Végül mindennek megvan az ára, s általában többe kerül, mint amennyivel kalkulálunk. Na de miről van szó: arról, hogy az legyen, amit akarunk, vagy arról, hogy olcsó legyen? Meg aztán a szellemi értéket hogyan lehet pénzben kifejezni? Mert igaz, hogy Németország újraegyesítése drága mulatság volt, de nem pénzről volt ám szó elsősorban.

A hatvanas években Drezdában is voltam. Akkor láttam a néhai Frauenkirche NDK-s propagandanévvel ellátott romját is: Mahnmal (emlékeztető, emlékhely). Ez már így marad örökké, mondták, hogy a háború borzalmaira emlékeztessen. Miközben a kommunista rezsim nyugatra mutogatott, nem volt persze érdeke egy templom újjáépítése, és nyilván eltakarítani sem merték a romokat. Aztán ledőlt a berlini fal, megtörtént, amiben kevesen hittek volna: összeomlott a kommunista rendszer. Ezt követően kaptak új erőre a Frauenkirche újjáépítését szorgalmazó hangok.

Ez az architektúrájában egyedülálló barokk templom Drezda polgárainak akaratából épült föl 1734-ben, s a nyugati hatalmak teljesen értelmetlen bombázásának lett az áldozata 1945. február 13–14-én. Akkor Drezda – a világ egyik legszebb városa – porig égett, majd pedig a szocializmus építését szenvedte negyven évig. A német újraegyesítés után föléledő akarat szinte a lehetetlent valósította meg: a példátlan összefogásnak hála, a Frauenkirche immár újra a régi pompájában tündököl, és a közelmúltban már föl is szentelték.

A 180 millió euróba kerülő újjáépítés költségeihez korántsem csupán a drezdaiak járultak hozzá. Érkeztek adományok Németország egész területéről. Sőt, sok-sok más adakozó és segítő mellett Coventry, a nácik által lebombázott angol város – ma Drezda testvérvárosa – és az angol királyi ház is hozzájárult a költséges munkálatok finanszírozásához. A templom felszentelésén a leggyakrabban elhangzó szó a megbékélés volt. Az újjáépítés ugyanis ennek köszönhető. Vidd a szeretetet a városba, otthonodba, mindennapi gondjaidba, hordozd szívedben, s őrizd meg – ez volt az egyik fontos üzenet.

Mélyenszántó gondolatokkal teli és rendkívül emberi volt Köhler szövetségi elnök beszéde. Majd a köszönetnyilvánítások végtelen sora mindazoknak, akik a porból visszavarázsolt templom újjáépítéséhez hozzájárultak. Nem beszélve a nagyhatású, kiváló rendezési stratégiáról, amely oly felemelővé tette az egész fölszentelési ünnepséget. A becslések szerint 60–100 ezer ember gyűlt össze a templom előtti téren, amely még mindig építkezési terület, hiszen a templom körül (s nemcsak ott) nagyszabású építkezés folyik.

A Frauenkirche újjáépítése hihetetlen energiákat szabadított föl: Drezda a szász tartomány, Németország, sőt egész Európa ügye lett. A megmaradt kövek régi helyükre kerültek, a nem létezőket újrafaragták, minden a réginek a pontos mása, az altemplomtól a csodálatos kupoláig. S mégis: több ez a réginél. Több néhány tragikus tapasztalattal, s több azért, mert bebizonyosodott: ha a hit, remény, szeretet akarattal és teremtő képességgel párosul, valóban csodákra képes. Talán ezért nevezik a Frauenkirche újjáéledését drezdai csodának. És emlékeztető is egyúttal e templom: arra hívja fel a figyelmet, hogy a szeretet, a béke akarása, a megbocsátás erősebb, mint a háborúk és diktatúrák rombolása.

A nyáron ismét Drezdában jártam, mert újjászületésében szerettem volna látni azt, amit a kommunista rendszer oly nagy „odafigyeléssel” romhalmazként akart megóvni. És elmentem Berlinbe is, csak azért, hogy – hitetlen Tamásként – elmehessek a Brandenburgi Kapu alatt.

Meglehet, ebben rejlik örökös bajunk: a jót és a rosszat egyaránt képtelenek vagyunk felfogni, átérezni, ha nem éltük meg az ellenkezőjét. A romokat azonban újjá kell varázsolni, és kezet kell nyújtani. A csodálatos drezdai Frauenkirche mostantól már erre is figyelmeztet, és sok mindent segít felfogni és átérezni.