Ez már nem vénnek való vidék

Nézem a filmet sokáig, benne vagyunk már jól a sztoriban, elhagyjuk a felét, a három?negyedét… és még mindig nem vagyok képes megtalálni a már lepergett filmvalóságban azokat a minőségeket, amelyek megmagyaráznák, hogy két nappal korábban miért Coenék Nem vénnek való vidék című opusa tudott Oscar-szoborra váltani nyolc jelölésből négyet, köztük a két fő kategóriákat: a legjobb rendezés és a legjobb film díját.

Nézem a filmet, és nem igazán remélek már robbanást a hátralévő résztől, hogy egyszer csak nagyot vált az ábrázolt cselekménysor, s valami meglepő fordulat révén szembesülök az Oscarral minősített értékekkel. Még a végkifejlet vár ránk, de már lezárom magamban: ez nem Oscar-díjas film. Legalábbis eddig úgy véltem, olyan mozgókép-terméket, mint ezt, amelyiket azzal minősített egyik ítésze telitalálat-pontosan, hogy: „költőien puritán, rettenetes erőszakdráma”, nem lehet Oscarral jutalmazni. Oscar-díjas filmtől eddig – a többéves eredményeket ismerve – mást vártunk, nem azt, amit a Nem vénnek való vidék nyújt. Hanem valami nagy ívű színromantikával beködösített drámát, amely könnyfakasztóan borongós, beletalál az érzelmeinkbe, s andalgósan belevonz a valóságába. Coenék filmje ezek közül egyik se, illetve a belevonzás ez esetben is tökéletesre sikeredett, csak éppen nem elandalító, édes-bús, lassú belehintázást kínál. Más idegrendszert igényel a Nem vénnek való vidék, nem azt, amellyel általában közlekedünk. Az első pillanatban beszippant, és végig feszülten izgatja-ingerli az idegvégződéseket. Azzal is különbözik az eddigi Oscar-csúcsoktól s azok hatásmechanizmusától, hogy nem illeszkedő zenével korbácsol érzelmeket. Egyetlen taktus nem kíséri a látványt, nem emeli a hatást: nem ijeszt, nem rémiszt fémzene és nem vonzanak érzelemörvénybe melankolikus melódiák. Annál több a légyzúgás… Coenék természetes hangokkal, zajokkal, zörejekkel dolgoznak – mindig súg, búg, csörög, csörömpöl, vagyis történik valami zajszinten is, ami a látványhoz hangpoétikával rendel többletinformációt.

S ami a leginkább elüt az eddigi Oscar-díjazott minőségektől, hogy ez a film az erőszakról szól. A tömény erőszakról. Minimális eszközhasználattal, kimérten és a legdurvább naturális tálalással mutatja be két teljes órában a gépies gyilkolást. Olyan intenzív tűzharcok peregnek a vásznon, hogy rettegünk, mikor üt lyukat a szék hátlapján a kompresszor-mechanikával kilőtt lánggolyó. Azért vibrál csupa negatív energiával az idegrendszerünk, mert itt tét van. Mert ez nem egy akrobatikus Van Damme-csihipuhi, nem a megolvadt vaskonstrukcióját maga regeneráló Terminátor okozta égszakadás-földindulás, ez maga a lehetséges, megtörténhető való.

Moss (Josh Brolin), a feddhetetlen múltú vietnami veterán nagyvadra várva lövöldözget a mexikói–amerikai határ menti sivatagban a mexikói oldalon. Véletlenül veszélyes „aknamezőre” téved: egy meghiúsult, hatalmas kábítószer-üzlet kulisszái közé. Mindenütt kegyetlen brutalitással lemészárolt, kifordult embertetemek fekszenek a homokban. Csak egyetlen, tetőtől talpig kaszabolt véres figura mocorog még a mészártelepen, aki ivóvízért könyörög. Moss megtalálja a tragikusan végződött üzletelés tárgyát: a hatalmas mennyiségű drogot és a táska pénzt. A drogot otthagyja, a táskát magával viszi. Ez a cselekedete megváltoztatja az életét. Különösen azért, mivel – jó ember lévén – vizestömlővel visszamegy, hogy enyhítsen a drogkereskedő szomján. De ekkor már nyomában van Anton Chigurh (Javier Bardem), az érzelmeket nem kinyilvánító termi?nátorszerű ölőgép kompresszoros tűzokádós golyószórójával. Elindul az embervadászat: Chigurh Mosst akarja kilőni, Moss pedig Chigurh-tól próbálja megvédeni magát ellentüzeléssel. A képben megjelenik az idős, sokat próbált Bell (Tommy Lee Jones), a helyi seriff, aki – ha lehet ilyet mondani – jobb időket is megélt bűnözésben. Hármójuk hajtóvadászatából egy neovadnyugati neowestern kerekedik, amely a régi western sztoriktól durvaságában, vadságában, a mai, ártatlan áldozatok hadát követelő, megállíthatatlanul burjánzó erőszak tömény ábrázolásában különbözik. Ez a Vadnyugat, ez a vidék már nem (a bűnözés minőségét illetően) jobb időkhöz szokott idős seriffnek való. Ennek az erőszakáradattal terjengő bűnsorozatnak a felgöngyölítése már meghaladja a régi jó seriffek, a vének képességeit.

A Cormac McCarthy Pulitzer-díjas író regénye alapján készült filmben Coenék sem tudják másként elhagyni e nem vénnek való vidéket, mint nagy hirtelenséggel, megoldás nélküli lezárással elindítani a stáblistát. Mivelhogy az erőszak folytatódik… s ez már nem vénnek való. De mozinak – stílusosan: mellbelövő, nagy élmény.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?