Escobar női szemmel

Milyen szerető és családapa volt Pablo Escobar, a nyolc-vanas évek véres kezű kolumbiai kokainkirálya, aki egy ideig a világ leggazdagabb emberének számított? Ebből a filmből megtudhatjuk.

A drogkartellekről, drogbárókról szóló mozifilmek immár önálló zsánert képeznek, amelyben jó néhány egészen kiváló alkotás készült. A Sebhelyesarcú (Brian De Palma), a Nagymenők (Martin Scorsese), vagy a műfaj szerintünk eddigi legjobbja, a Traffic (Steven Soderbergh) más-más irányból közelít a témához, de mindben nagy hangsúlyt kap az erőszak. Pablo Escobar tündöklését és bukását is többen feldolgozták már, jelenleg például a Netflixen fut róla egy sorozat, a Narcos, amelyet a kritikusok agyba-főbe dicsérnek, a nézők pedig imádnak. Ezért volt kockázatos mostanra időzíteni a Loving Pablo bemutatóját, amely Escobar egykori szeretőjének könyve alapján készült, és amelyben a két főszerepet Javier Bardem és Penelope Cruz játssza.

Bardem legalább tíz éve emlegeti különböző interjúkban, hogy élete nagy álma Escobar bőrébe bújni. Az álomprojekt eddig azért nem valósulhatott meg, mert a nagy stúdiók egyike sem akart finanszírozni egy spanyol nyelvű filmet. Végül angolul készült el a Loving Pablo, és Bardem is beszállt társproducerként, saját cége élén. Viszont zömmel spanyol ajkú színészek játszanak benne, és sajnos nem lehet nem észre venni, mennyire szenvednek mindannyian az angollal, beleértve Bardemet és Cruzt is.

Az viszont kevésbé zavaró – talán csak az első tíz percben – hogy ők ketten az életben férj és feleség. Penelope Cruz, azaz Virginia Vallejo tévés sztárműsorvezető könnyedén elhiteti velünk, hogy minden férfi epekedik érte, de ő nem a jóképű kockahasúakra bukik, hanem a pocakos, ám vagyonos pasikra.

Könyvében Virginia azt állítja, hogy az áldott jó szíve miatt szeretett bele Paolóba, amikor a két év alatt milliárdossá lett „vállalkozó” helyi Robin Hoodként segítette a gettók népét. Nem firtatta, mivel keresi kedvese a pénzt. (Csak egy évvel később derül ki a gáláns adakozás valódi célja, amikor Escobar indul a parlamenti választásokon, és meg is csípi a képviselői széket. Attól kezdve nem érdekelik már a szegény szavazók.)

Escobar egyébként családos emberként tartott szerető(ke)t, aki(ke)t ez sem zavart különösebben, ahogy a második gyereküket váró feleség is csak egyszer morog a filmben amiatt, hogy nem ő az egyetlen. Ez persze már a fantázia birodalma, hiszen az alapul szolgáló könyvben nyilván nincs szó arról, milyen családapa volt a drogbáró. Azt viszont közvetlen közelről figyelhette a szerző, hogyan beszél Escobar az embereivel, hogyan irányítja szinte mellékesen, egy-két odavetett szóval a hatalmas bűnszövetkezetet, amely beterítette az Egyesült Államokat a fehér porral. Szigorú hierarchia szerint működött a kartell, minden munkára megvolt a megfelelő ember, legyen szó politikai gyilkosságról, kínzásról, szállításról. Gyönyörű jelenet a film elején, amikor egy kamion keresztbe áll az amerikai autópályán, hogy le tudjon szállni a repülő a kokainszállítmánnyal, amelyet aztán a várakozó autókból előugró szállítók kapkodnak szét és visznek tovább.

Javier Bardem elképesztő átalakulást vállalt be a szerep kedvéért: hatalmas pókhasat eresztett a jellegzetes bajusz mellé, és még Escobar beszédstílusát is sikerült utánoznia. A többi szereplő kicsit fakó is mellette. Az apróbb szerepekben feltűnő, nyelvüket törő kolumbiai rosszfiúk olyanok, mint bármely hasonló film rosszfiúi, a nők alig pisszennek, mint általában, a rendőrök bambán/csodálkozva/dühösen néznek, a gyerekek aranyosak. Még Penelope Cruz is belesüpped a hagyományos szeretőszerepbe, akit elkábít a luxus, aztán amikor rosszra fordulnak a dolgok és ő is áldozattá válik, nagyot hisztizik.

A vágások, a plánok, a díszlet, az egész körítés nagyjából azokra a vizuális sztereotípiákra épül, amelyeket unalomig ismerhetünk már a drogmaffiás történetekből, és amelyeket a Sicario első részéből vagy az említett Trafficból sikerült kigyomlálni. Emlékezetes filmes ötletekből meglepően kevés van, pedig a rendező, a spanyol Fernando León de Aranoa korábban többször okozott már kellemes meglepetést (a spanyol munkanélküliekről szóló Napfényes hétfőkkel, amelyben szintén Bardem brillírozott, vagy az Utcalányokkal, amely a kiszolgáltatottságról szól nyers, megrázó hangon). Viszont volt pár félrenyúlása is, például a Balkánon játszódó Egy tökéletes nap, amelyet még Benicio del Toro sem tudott megmenteni.

Ez a film valahol a kettő között egyensúlyoz – nem kínosan közép-szerű, de nem is remekmű. Mivel a forgatókönyvet is a rendező jegyzi, említsük meg, hogy kissé túlteng benne az erőszak kontra szerelem tematika, és alig esik szó magáról a bizniszről, Escobar zseniális szervezőképességéről, illetve korrupciós „tehetségéről”, amellyel rendőröket, politikusokat, sőt egy komplett kormányt is lazán zsebre vágott. Egy átlagon felüli gazemberről született egy átlagos film, amelyből pont a címszereplő szuperképességeire nem derül fény.