Érintetten

Ige: „...ezt mondta Sámuel Saulnak: ...Te pedig most állj meg, hogy elmondjam neked az Isten beszédét. Ekkor fogta Sámuel az olajos korsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta, és ezt mondta: Ezennel felkent téged az Úr öröksége fejedelmévé... És amikor megfordult, hogy eltávozzék Sámueltől, Isten megváltoztatta a szívét, és beteljesedtek rajta mindezek a jelek azon a napon.” (Sámuel első könyve 9 27, 10 1, 10 9)

Az ifjú Saul már három napja bolyong szolgájával, és hasztalanul keresi atyja elveszett szamárkancáit. Pedig ő azért bocsátotta útra őket, hogy visszatereljék az elkóborolt jószágot. De minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Már elfogyott az útra való élelmük, erejük is fogytán, de leginkább a hitüket vesztették el, hogy még siker koronázhatja igyekezetüket. Saul már legszívesebben hazamenne, a szolgája azonban arra biztatja, hogy ha már úgyis az Isten emberének, Sámuelnek a városánál vannak, legalább próbálják meg megkérdezni általa az Urat, és talán meg tudja mondani, hogy melyik úton induljanak el. Amikor kiderül, hogy Saulnak már semmije sincs, amit a „látónak” ajándékozhatna a szolgálatáért, a szolgája ajánlja fel az utolsó negyed sekelét. Isten azonban mindent másként rendezett. A városba érve másodikként magával Sámuellel találkoznak a kapuban, s ahelyett, hogy ők adnának neki ajándékot, Sámuel hívja meg őket az áldozati lakomához, főhellyel kínálja, és a félretett legkülönb falatot adja Saulnak. Előbb azonban megnyugtatja, hogy a szamarak gondját vesse el, mert megkerültek. Amiért marasztalja őt, az ennél sokkal fontosabb! Az Isten beszédét akarja elmondani neki! Ezért a sürgető kérés is: „Te pedig most állj meg!” Mert ha nem, akkor lehet, hogy a szamaraid meglesznek, de valami sokkal fontosabbról lemaradsz. Lehet, hogy azt mondod: amit el kellett érnem, azt elértem, de amire az Isten szánt, amit Ő készített nekem, arról lemaradtam. Ez az első dolog, amin mi, mai „Saulok” elcsúszunk, hogy erre a „megálljra” nem figyelünk. Mert hajt minket a mindennapok mókuskereke. Mindig sietünk, és mégsem érkezünk, mindig igyekszünk, és mégis elfogy a kenyér, elfogy az erő, s vele együtt sokszor a hitünk, a reményünk is. Most telt el egy csomó idő a hiábavaló kereséssel, arra meg már végképp nem jut, hogy az Isten beszédét is meghalljuk. Már lassan a hivataloknak is nyitva kell lenniük vasárnap, hogy ne csupán a bevásárlásainkat, hanem egyéb dolgainkat is győzzük. A „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” kétes igazságáért könynyen dobjuk oda az örökkévalót a mulandóért. Saul mellett ott volt a szolga, aki a sajátját is hajlandó volt föláldozni azért, hogy gazdáját a látóhoz vigye. Milyen sokszor presztízsből, hatalomból vagy „csak azért” elutasítjuk a jót, ezeket a „jámbor szolgákat” pedig nem hallgatjuk meg. Saul esetében lehet, hogy a királyság lett volna az ára.

Saul azonban megállt, hogy meghallgassa Sámuel szavát. Milyen különös, furcsa szavak voltak ezek! Mindenek előtt olaj a fejre és csók. Beszédes jelei az Isten kiválasztásának. A fölkenetési olaj az Isten tulajdonába való odaszentelést jelentette; a felhatalmazás, a megbízatás külső jele volt. Még akkor is, ha nem nagy nyilvánosság előtt vagy nagy pompával történt. A csók pedig a királynak járó hódolat az alattvalóktól, felülről pedig az isteni elfogadás, a kegy jele. Mint a hazatérő tékozló fiú esetében is volt. Az atyai csók a megbocsátás, a gyűrű és az új ruha az elfogadás, a visszafogadás jele. Az ilyen érintésektől változik meg a szív, mint ahogy ez Saul esetében is történt. Azután jött maga a szó, a felhatalmazás és az ígéret.

Káténk azt mondja, hogy keresztyéneknek azért hívnak minket, mert hit által Krisztusnak tagjai és így felkenetésének részesei vagyunk. Krisztus víz és vér olajával hintett meg minket, és ezáltal az Ő királyi méltóságának részesévé fogadott. A csók pedig az Ő kegyelemre kitárt karja, amit önként adott odaszegezésre a Golgotán. Mert a Golgota hegyén a menny érintette a földet. Amikor szól, ne rohanjunk el érintetlenül!

A szerző református lelkész