Én és a zsidók

Mi tűrés-tagadás, én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi házunk és az iskola között esett éppen a Baranyay-kúria, melynek zsidóknak szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a képzeletem kiegészítette a többit. (...)

Mikor aztán nagyobbra megnőttem, akkor elküldtek Pozsonyba, német szóra. Ott aztán megtanultam azt, hogy van a város végén egy elátkozott hely, amit Schlossbergnek hívnak: azt csupa zsidók lakják; annálfogva az a csoportosított fészke és tanyája minden Isten és ember ellen való bűnnek, úgyhogy, ha egy diákról megtudják, hogy a Schlossbergen volt, azt rögtön kicsapják az iskolából.

Ebben a hitben megerősödve, ismét visszakerültem Komáromba, ahol még akkor híres gimnázium volt három bölcsészeti osztállyal.

Zsidó diákkal még mindaddig az ideig nem találkoztam se líceumban, se gimnáziumban, de csak egy szállal sem. Minek is tanult volna a zsidó diákul? Hivatalt nem viselhetett, ügyvéddé, mérnökké nem lehetett. Mire való volna neki a diák nyelv? Csak azért, hogy Horatiust megértse: „nunc est bibendum, nune pede libero pulsandre tellus.” Hát szabad a zsidónak jó kedvének lenni? Bort inni és táncolni? Az volna a furcsa!

Csupán egy tudományos pálya volt a zsidók számára nyitva, az orvosi, vagy mint akkor hívták, a doktori pálya. (...)

Egyszer aztán, mikor éppen a poétai klasszist frekvenciáltuk, megtörtént az a csoda, hogy egy zsidó diák iratkozott be a klasszisunkba. Koricsánernek hívták. Nem volt már fiatal legény: a negyvenet meghaladta. Eddig az ideig a kalligráfia mestere volt: szépírást tanított, gratuláló iratokat másolt acélmetszéssel vetekedő módon. Biz ez sovány kenyér volt. Hajlott korára támadt az az ambíciója, hogy orvossá legyen: evégett előbb a humaniorákat kellett elvégeznie. A grammatikát, szintaxist megtanulta otthon, iskolába járás nélkül, ami óriási szorgalmába kerülhetett; mert nem volt valami különös gyors eszű.

Nekünk tizennégy-tizenöt esztendős sihedereknek nagyon sok tréfát okozott ez a negyvenesztendős iskolatárs, az ő furcsa tagbaszakadt alakjával, borotvált képével, mausoló kiejtésével, akaratlan komikumával.

Egy nap elmaradt a leckéről, s midőn másnap emiatt a tanárunk megdorgálta, azt mondá mentségül a jó Koricsáner:

– Bocsánat, professzor úr, bizony nem jöhettem, mert a feleségem éppen tegnap ajándékozott meg egy kis fiacskával.

Képzelhetni azt a jucundus hangulatot, ami erre a szokatlan mentségre felrivajlott az egész klasszisban. Csak a tanárunk nem nevetett rajta: ő mindent komolyan vett, s szerencsét kívánva a tanítványának az újszülötthöz, haza bocsátá őt erre a napra, hogy ápolja a feleségét, felhagyva neki a holnapra való leckét.

A jó Koricsáner maga is igen komolyan vette azt. Mint mindent az életben. A kalligráfiával nem fér össze a tréfa.

Egyszer összedisputáltunk iskolaóra előtt: az öreg Koricsáner meg én.

Az volt a vitás kérdés, hogy vajon a magyar mértékes versben a „h” betű mássalhangzó-e vagy nem?

Én azt állítottam, hogy igen, ő meg azt, hogy nem. Én utoljára azt vágtam neki oda, hogy „mit tudsz te ehhez? te zsidó vagy!” – Erre ő nekem azzal döfött vissza, hogy: „te pedig csak gyerek vagy!”

Borzasztó megbántás! Egy 14 éves férfiúnak azt mondani, hogy ő gyerek! Mai napság ezért párbajra hívnák a sértőt. Akkoriban rövidebben bántak el vele. Ő 41 éves volt, én 14. De én magyar voltam, ő pedig „zsidó” – ok és jogcím arra, hogy megfogjam a gallérját, s jó sort verjek a hátára ököllel.

Mikor akként magyaráznám a „h” betű mássalhangzóságát a zsidó iskolatárs hátán, éppen akkor nyit be a tanárunk az iskolaterembe.

Szigorú és igazságszerető derék ember volt: engem (pedig sógora voltam) e kihágásért megbüntetett; ott marasztott az iskolában: csak este volt szabad hazamennem. Ami nagy szégyen volt.

Otthon pedig az anyám fogott elő.

Boldogult jó szülőm áldott jó szívű volt, de amellett szigorú, katonás természet. Kérdé, hol maradtam. Megmondom, nagy méltatlankodva, hogy milyen igazságtalanság történt velem: én tudom jól, hogy a „h” betű konszonáns, idézhetem Vörösmartyt. „Cserhalom” ez daktikus, volna; valaki ellentmondott, azért megütöttem egyszer-kétszer: ezért ott marasztott a professzor.

– De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám –, te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt? Hát te előtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a „mi” vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidókat! Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

– Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.

– Hol keressem én azt most a városban?

– Az a te dolgod, tudod jól, hogy melyik utcában laknak a zsidók. Járj végig házról házra, míg rátalálsz: nyisd fel a szádat, kérdezősködjél. Komárom nem nagy erdő. De nekem anélkül a szemem elejbe ne kerülj.

Ez volt az ultimátum. Fatális állapot. Az ebédet már elmulasztottam, most még vacsorát sem kapok. De nem lehetett apellálni, (...) meg kellett törnöm magamat. Nekifanyalodtam, hogy hát megyek Koricsánert keresni a város végére, ott lakott.

Hát amint az utcaajtót nyitom, valaki ugyanazt kívülről tolja befelé, s amint az ajtó kitárult, ott áll előttem az én kis Koricsánerem. A két vállát behúzva, a fejét szomorúan félre hajtva, azt kérdi tőlem a küszöbön megállva, szelíd, reszketeg szóval:

– Irasceris mihi? (Haragszol rám?)

Hogy én haragszom-e őrá?

S azzal alázatosan levéve a kalapját, azt mondja:

– Azért jöttem hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled.

Ő, a megvert ember jön bocsánatot kérni az inzultálójától! Pedig őt nem kényeszeríti erre odahaza senki. Neki nincsen erős, ítéletet osztó édesanyja, aki hozzám küldje, hatalmas parancsolattal! – s ő keres fel engem.

Nekem a könny kicsordult a szememből, nyakába borultam, megöleltem.

– Nem te kérsz éntőlem bocsánatot, hanem én tetőled: s már most jöjj be az anyámhoz, s mondjuk el neki, hogy kibékültünk, megbecsüljük egymást.

– Hiszen azért jöttem éppen hozzátok.

Azzal bejött velem az anyámhoz s így szólt:

– Eljöttem bocsánatot kérni a nagyasszonytól, hogy így megbántottam. Én vagyok a hibás, elismerem. Mert amiről disputáltunk abban neki van igaza, a Móricnak. A „h” betű csakugyan konszonáns: csak poetica licentiából néha lesz belőle hehentés. Ezt megmagyarázta a professzor úr nekem. Azért bocsánatot kérek, hogy okot szolgáltattam Móricnak, hogy engem megüssön. De én nekem nem fájt, mert neki van igazsága és van jó ökle. Majd azzal az öklével meg fogja ő védelmezni a zsidót, mikor a zsidónak lesz igazsága.

Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává.

S nem csak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is.

Ahol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy iskolatársam a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje. (...)