Emlékképek egy kiállításhoz

Pedig az ott töltött évek alatt már ő is javában fényképezett, és sorra vásárolta Bruce Weber fotóalbumait. A személyes találkozásra azonban csak most került sor, amikor tengerentúli kollégája Prágába utazott abból az alkalomból, hogy az Óvárosi téri Kőharangos házban életmű-kiállítása nyílt – Kelet-Európában először. A több mint háromszáz fotó mellett az általa rendezett filmekből és videóklipekből is láthatnak jó néhányat az érdeklődők.

Robert Vano ifjúkora óta nagy csodálója Bruce Weber alkotásainak. Házi könyvtárában negyven darab, nagy becsben tartott albumát őrzi. 

Két világhírű fotóssal találkozott immár sok évvel ezelőtt New Yorkban. Az egyik a magyar André Kertész volt. Hogyan jutott el hozzá? 

Én a Sohóban laktam, ő a 14. utcában – idézi fel emlékeit az 1995-től Prágában élő, szlovákiai magyar, a világ számos országában ismert, többkötetes fotóművész. – A New York-i Magyar Intézet munkatársa jelentett be nála. Senkit nem ismertem akkoriban New Yorkban. André Kertész akkor már nagyon idős volt, egy szeretetotthonban lakott. Kis porcelánfigurákat fényképezett a szobája erkélyén. Tizenkilenc éves voltam. Nem tudtam, mi lesz belőlem. Nem volt pénzem, nem beszéltem angolul, én akkor mindenkit öregnek láttam, aki már elmúlt harminc, én meg már hetven is elmúltam, és mégsem tartom magam öregnek. André Kertész magyarul beszélt velem. Horst P. Horst, a világhírű német-amerikai divatfotós viszont nagy meglepetésemre csehül szólt hozzám. 

Ő volt a másik nagy hírű fotográfus, akivel szintén New Yorkban sikerült megismerkednie. 

Akkor még sminkes és fodrász voltam. Jött hozzánk a szalonba, és „megcsináltuk” őt. Nem akartam öregekkel dolgozni. Azt gondoltam, mi vagyunk az új generáció, amelyik megmenti a bolygót, erre jön egy idős német fotográfus, aki gútmorgennel köszöntött bennünket. Kérdezte, honnan jöttem. Nyilván érezte az akcentusomat. Mondom, Csehszlovákiából. Erre megszólalt csehül: „Én könyörögtem Trumannek, hogy ne adja Csehszlovákiát az oroszoknak.” És mondta azt is, hogy Karlovy Varyban van háza, ott tanult meg fiatalon csehül. Én is megtanultam szlovákul, pedig magyar vagyok, gondoltam. Ő angolul, franciául és olaszul is beszélt. 

Bruce Weber nevét mikor hallotta először? 

A hetvenes években. Ott lakott Greenwich Village-ben. Egy évvel idősebb nálam. A Soho News című lapban láttam először a képeit. Fiúkat fényképezett. Andy Warhol lapjában, az Interview-ban is felfigyeltem rá. Ő készítette a címlapfotókat. Lenyűgöző felvételek voltak. És Mapplethorpe! Ugyanaz a nemzedék. De Barbra Streisandot és Liza Minnellit nem ismertem. Hasonló korúak voltak, mint én, azért. Helyettük tudtam, ki Marilyn Monroe, Elizabeth Taylor, Marlene Dietrich és Greta Garbo. Őket a nagyi is ismerte Érsekújvárban. Aztán jött Herb Ritts. Ő is fiúkat fényképezett. Ő is gyorsan lett híres. Nagyobb konkurenciát éltek meg azok, akik lányokat fotóztak. Nekik többet kellett várniuk egy-egy munkára, felkérésre. 

Melyikük hatását érzékelte a leginkább?

Ha fiúkat fotóztam, képzeletben Bruce Weber nyomában jártam. Ha divatot, akkor Sarah Moon volt mérvadó számomra. Bruce Weberben az tetszett, hogy soha nem állította be semmilyen pózba a modelljeit. Minden képéről azt éreztem, hogy olyan természetes. Mindig volt, akit szerettem. Avedon, Helmut Newton… de egyiküket sem utánoztam! 

Soha, egyetlenegyszer sem fordult meg a fejében, hogy New Yorkban felkeresse Bruce Webert? 

Eszembe sem jutott. Hívjam fel őt, hogy itt vagyok? Én, a pályakezdő a nagy sztárfotóst? Találkoztam több hírességgel is New Yorkban, de mindig a véletlen hozott össze velük. Jacqueline Kennedy, Greta Garbo, Andy Warhol. Engem sem állítanak meg a prágai utcán vagy a metróban, legfeljebb rám mosolyognak, ha felismernek, de harminc kilométerrel távolabb a várostól már megszólítanak, hogy csinálhatunk-e közös fotót? Václav Havelt sem hívtam fel, amikor a legendás, Moldva-parti Slávia kávéház híres törzsvendégeit fotóztam. Megkerestek a Várból, hogy az elnök úr beszélni szeretne velem. „Maga sorra fotózza a barátaimat, engem meg, aki megmentette a kávézót, kihagyna a naptárból?” – szólt viccesen. Beteg volt, járni is alig tudott már, nem is gondoltam, hogy eljönne. Fél óra múlva ott volt a helyszínen. 

Bruce Weber nevét hol hallotta először? 

A fodrászszalonban, ahol dolgoztam. Ott gyakran emlegették őt, amikor divatot fotózott. Közben bejárta az egész világot. Elvegyült a bevándorlók között, afroamerikai családokat fényképezett, katonai bázisokon járt, felkereste Nelson Mandelát, dolgozott Madonnával, Brad Pitt-tel, Sean Penn-nel, Leonardo DiCaprióval. Nem is tudom, van-e még valaki a világon, aki annyit fotózott, mint ő. És nem úgy működik a dolog, hogy odamész, cvakk-cvakk, és kész! Megkérdeztem Horst P. Horstot, hogy mikor leszek jó fotós? Azt mondta: „Sokat kell gyakorolni.” De hogyan? „Mindennap lőj el két filmtekercset, az napi hetvenkét felvétel. Egy év alatt csaknem harmincezer kép. Abból tíz jó lesz. Csak találd meg!” Bruce Weber elvisz magával tíz fiút a tengerpartra, azt mondja nekik: „Játsszatok a vízben!” Ő meg közben nyomkodja a gombot. Amit kiválaszt, az már az ő ízlését tükrözi. Prágában, a kiállítás megnyitóján is állandóan fényképezett. De csak azokat az arcokat, amelyekben látott valami különlegest. 

Vajon mi lehetett az? 

Én sem tudom megfogalmazni, mit szeretek a képein. Ma már sokan fényképeznek fiúkat is, de Bruce Weber volt az első az életemben, akinél felfigyeltem arra, hogyan mutatja meg a szépet. De a csirkepaprikásról sem tudom elmondani, miért szeretem. Azt szoktam meg. Ma itt a metoo, a youtoo, szabályozzák, mit szabad és mit nem. Szerződésbe foglalják, hogy kit fotózhatok elölről, és kit csak hátulról, ki mennyit mutat magából. Volt egy kiállítás nemrég a prágai Leica Galériában. Mezítelen női modell képe az üveg alatt. Csillagot ragasztottak a mellbimbója fölé, az üvegre, hogy ne lehessen látni. Ha ezt az én képemmel teszik, leveszem a falról, és hazasétálok vele. 

Eva Herzigova, Naomi Campbell, Cindy Crawford. Ők azok a világhírű modellek, akiket mindketten fényképeztek. Bruce Weber is, meg ön is. Tartja valamelyikükkel a kapcsolatot? 

Én soha senkit nem kerestem meg azután, hogy elvégeztük a munkát. Szólnak, hogy ki jön holnap, kit fotózok, és amikor végeztünk, elbúcsúzunk egymástól. 

Bruce Weber először 2000-ben járt Prágában, amikor Heath Le dgert fotózta a Vanity Fairnek. Az azóta tragikusan elhunyt, Oscardíjas ausztrál színész a Lovagregényt forgatta a barrandovi filmstúdió műtermeiben. Találkozott akkor Weberrel? 

Nem tudtam, hogy itt volt. Most viszont négyszer is találkoztunk. A Dolce Vita című cseh magazinnak még interjút is készítettem vele. Először skype-on beszélgettünk még a kiállítás megnyitója előtt. Látni akarta, hogyan élek, milyen a lakásom. Megmutattam neki mindkét szobámat, és a képeket a falon. Aztán tíz nappal a kiállítás megnyitója előtt megérkezett Prágába. Mondta, hogy három napra van szüksége, hogy kialudja az időzónaváltást. Közben járta a várost, sokat fényképezett. Mivel kifogta a vízözönt, a Moldva kilépett a medréből, lezárták a Kampát, nem mehetett oda, ahova szeretett volna, állandóan esett. De dolgozott a Nemzeti Színház balettművészeivel, és ökölvívókat is fotózott. Jól érezte magát Prágában. Külföldről is rengetegen jöttek a kiállítására. Barátai és egykori modelljei New Yorkból, Milánóból, Barcelonából, Berlinből. „Oh, Harry, oh, William!” Minden percben üdvözölt valakit. 

Milyen ember benyomását keltette? 

Kendő a fején, farmernadrág, nagy, mackós alkat. Lassan beszél, lassan mozog. Hetvennyolc évesen már aligha akar másnak mutatkozni az ember, mint amilyen. Kedves és közvetlen volt. 

Találtam egy képet kettőjükről, Bruce Weberrel a neten. Látta? 

Sokan fotóztak bennünket a kiállításon, de senkitől nem kértem, hogy küldjön egy felvételt. Horst P. Horst mondta: „A legszebb fényképek az emlékek.” Nem is szoktam fényképezkedni senkivel. Most, hogy készülőben az új albumom, abba sem tudok ilyenfajta anyagot adni. Nekem is elég az emlék. Érsekújvárba sem járok, ahol felnőttem. Maradjon meg az emlékeimben olyannak a város, amilyen akkor volt, amikor elhagytam. Inkább elmegyek Náchodba, České Budějovicébe vagy a Šumavába. Onnan nincsenek emlékeim. A mai Érsekújvár látványa biztosan fájna. 

Mi lesz az új könyv anyaga?

A kiadó azt akarja, hogy teljes egészében rólam szóljon. Tizennégy éves koromtól máig. Januárban kértek fel, hogy állítsam össze az anyagot, de fél évig bele sem kezdtem. Most aztán igyekezhetek. Karácsonyig kaptam határidőt. 

A szerző a Vasárnap munkatársa