Elmondta, amit akart

Harminc éve hunyt el Lengyel József József Attila- és Kossuth-díjas író, költő, újságíró. Regénybe illő kalandos élete volt, amely valójában meg is jelent „regényben”, hiszen a legtöbb eseménynek, amit átélt, nyoma maradt irodalmi munkásságában.

Polgári családban született a Somogy megyei Marcaliban, ahol tízéves koráig nevelkedett. Budapesten érettségizett, majd több felsőfokú oktatási intézményben is folytatott tanulmányokat: volt jog- és bölcsészhallgató, tanult művészettörténetet, de megfordult az állam- és jogtudományi karon is. Diplomát azonban egyik szakon sem szerzett. 1916-ban lépett be az irodalomba, valamint kezdte meg mozgalmas közéleti tevékenységét. Előbb az avantgárd hatott rá, expresszionista verseket jelentetett meg Kassák Lajos lapjaiban. 1918-ban egyik alapítója volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), és segítette a Vörös Újság szerkesztését. A Tanácsköztársaság bukása után emigrálnia kellett, előbb Bécsbe, majd Berlinbe került. A német városban már nemcsak irodalommal és újságírással foglalkozott, hanem például filmdramaturgként is dolgozott. Prózaírói stílusának talán ezért volt jellemzője – a „választékos nyelvezet” és a „fegyelmezett szerkesztőkészség” (ahogy értékelői fogalmaztak) mellett – a filmszerűség is.

1930-ban Moszkvába költözött. Itt írta meg első fontos művét, a Visegrádi utcát, amely riportregény a KMP megalakulásának körülményeiről. Itt kezdte el a formai szempontból kalandregénynek nevezett, a Tanácsköztársaság idejét felelevenítő Prenn Ferenc hányatott élete című művét is. A személyi kultusz, a sztálini „tisztogatások” idején őt is letartóztatták, és nyolcévi munkatáborra, később pedig táboron kívüli szibériai száműzetésre ítélték. 1955-ben szabadulhatott, majd rehabilitálása után visszatérhetett Magyarországra. A hazatérés után írt munkáiból sokat megtudhatunk a sztálinizmus áldozatairól, a Gulág-fogság körülményeiről és elszenvedőiről. Egyik megrázó, mélyen emberi története a kis szibériai faluban játszódó Igéző, amelynek jó és emberséges hőse ugyancsak megélte az internálótáborok kegyetlen világát.

Ugyancsak embertelen élményeiből építkezik az 1964-ben írt Szembesítés című kisregénye, amelyben Lengyel József a két főhős – az egyik egy szibériai lágerben, a másik egy német koncentrációs táborban raboskodott – visszaemlékezéseivel párhuzamba állítja a hitleri és a sztálini munkatáborokat.

S hogy milyen tartása volt Lengyel Józsefnek? Amikor idős korában a rákbetegség megtámadta, volt ereje, hogy íróbarátaival tréfálkozzon: „De nevetnék, ha közben valami más betegség ölne meg, hiszen nyolcvanéves korban már sokféle halált okozó betegségre van jogom. Nekem igazán mindegy, melyikkel fejezem be, hiszen amit el akartam mondani, azt nagyban-egészben mégis elmondtam” – idézi életrajzírója. S ezek a szavak sokat elárulnak róla.