Elment Günter Grass

JUHÁSZ KATALIN

Grass tavaly januárban bejelentette, hogy leteszi a tollat. „86 éves vagyok. Nem hiszem, hogy sikerülne még összehozni egy regényt” – mondta, hozzátéve, hogy egy-egy regény megírásához 5-6 éves kutatómunka kell, és megromlott egészségi állapota miatt nem tud ilyen hosszú időre tervezni.

Igaza volt. Abban is, hogy megszólalt ez ügyben (így méltó búcsút vehetett olvasóitól, illetve láthatta a róla készült életműméltató összefoglalókat), és abban is, amit mondott. Tegnapra virradóra ugyanis végzett vele egy közelebbről meg nem nevezett fertőzés.

Azt is tudta, mikor lehet (teljes vértezetben) kilépni az irodalom porondjára. Első regénye, az 1959-es A bádogdob rögtön elnyerte a Gruppe 47 nevű tekintélyes német irodalmi társaság díját, és világhírűvé tette Grasst. A művet néhányan obszcénnek és istenkáromlónak minősítették ugyan, de többen vannak, akik a huszadik század egyik legjelentősebb regényének tartják. A bádogdobnak két folytatása készült (Macska és egér, Kutyaévek), így állt össze a Danzig-trilógia, Grass tisztelgése szülővárosa, a mai Gdansk előtt. A bádogdobból egyébként film is készült, amelyet Cannes-ban Arany Pálmával jutalmaztak, Los Angelesben pedig megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarral díjat.

Életművéért 1999-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azzal az indoklással, hogy „fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be”. A 20. század második felének legismertebb német írója volt. Emellett a világháború utáni Németország élő lelkiismeretének számított.

Sokan felszisszentek, amikor Grass politizálni kezdett, illetve véleményezni politikai döntéseket, döntéshozókat. A szociáldemokratákat támogatta (többször részt vett a Német Szociáldemokrata Párt országos választási kampányában is), és gyakran hangoztatta, hogy fontosnak tartja nemzete náci háborús múltjának feldolgozását. Viszont az is tény, hogy több mint fél évszázadon át, 2006-ig hallgatott arról, hogy a második világháborúban néhány hónapig az SS-ben szolgált. (Szinte gyerekfejjel, 17 évesen kapott behívót, nem hinném, hogy a náci Németországban egyáltalán lett volna más választása.)

2012-ben egy prózaverse kapcsán volt vele tele a világsajtó. A meglehetősen rossz, humanista klisékkel teli versben azt fejtette ki, hogy Izrael nukleáris potenciálja egyre nagyobb és ellenőrizetlenebb, a zsidó állam veszélyezteti a világbékét, és ezt feltétlenül el kell mondani, mert lehet, hogy „holnap már késő lesz”. Iránra utalva azt írta, hogy Izrael egy olyan országra mérhet csapást, ahol egyetlen atombomba létét sem sikerült bizonyítani. A vers nemzetközi vitát gerjesztett, melynek folyományaként a jobboldali izraeli kormány kitiltotta Grasst Izraelből, kíméletlenül felhánytorgatva az író „náci” múltját.

A politológusokat leginkább az Amit el kell mondani című vers naiv konklúziója lepte meg. Az író nemes egyszerűséggel azt javasolta az izraeli-palesztin probléma megoldásában érdekelt feleknek, hogy tartsák be a nemzetközi egyezményeket, semmiképp se az erőszakot válasszák, hanem beszéljék meg értelmes emberek módján a dolgaikat. (Érthetetlen, hogy ez a pofonegyszerű megoldás eddig senkinek nem jutott eszébe!)

Az irodalmárokat elsősorban maga az ötlet, valamint a kivitelezés minősége lepte meg. Feltették a kérdést, vajon miért gondolja az egyik legnagyobb író és nemzetközi tekintélyű ételmiségi, hogy a világpolitikai konfliktusok elrendezésének a vers a megfelelő terepe. Az Amit el kell mondani mindenesetre alaposan megtépázta az író nimbuszát. Ráadásul néhány hónap múlva Grass az izraeli atomtitkokat leleplező, a zsidó államban bebörtönzött idős tudóst méltató Napjaink hőse című versével borzolta a kedélyeket.

A vitatható tények és megnyilvánulások ellenére az írót tisztelet és szeretet övezte. 2009-ben Gdanskban Günter Grass Múzeumot alapítottak, és évente Grassomania Fesztivált rendeznek a tiszteletére. A tavalyi ünnepségen felavathatta saját szobrát. És róla nevezték el az 11496 Grass nevű kisbolygót is.