Ellopták Péter kulcsait

A vatikáni bazilikát csúcsidőben 40 000 zarándok keresi fel. Közülük sokan a főhajó jobb oldalán kanyargó sor végére állnak, hogy megérinthessék Szent Péter híresen megkoptatott lábát. Csakhogy e gesztust nem tehették meg azok, akik ez év március 13-án jártak ott. A szobrot ugyanis váratlanul fehér lepel borította. Mi történt? Talán restaurálni fogják? Netán dolgoznak a magasban, s így védik a műkincset? A valóság ennél sokkal szomorúbb: ha valaki jobban körülnézett volna, nyomozókat lát, ahogy éppen tanúkat hallgatnak ki, nem vettek-e észre valami gyanúsat. Pontosabban, hogy nem látták-e véletlenül, ki és mikor szerelte le és lopta el Péter kezét, azt, melyben a mennyei királyság jelképes kulcsait tartotta. A hírügynökségi hírek szerint a rendőrségnek főleg az indíték jelent gondot: vajon „rossz viccről van-e szó, vagy egy jól átgondolt támadásról a katolikus egyház egyedülálló szimbóluma ellen”?

Bármennyire szomorú is, és nyolcszáz évi zavartalan lét után bármily megdöbbentő is Péter szobrának megcsonkítása, kulcsainak szimbolikus jelentőségét, akárcsak személyének tekintélyét nem tudja veszélyeztetni. Erről elmélkedünk ezen a vasárnapon is, Szent Péter és Pál ünnepén. Arról, hogy Péternek maga Jézus mondta: „Neked adom a mennyek országának kulcsait.” (Mt 16, 19) Ellophatják, meglophatják tolvajok a szobrot, soha nem csonkíthatják meg viszont a Biblia egyértelmű üzenetét, s Péter apostol benne megalapozott tekintélyét.

Valami más azonban igenis nyugtalaníthat bennünket. A körülmény, mely mintha jogosan vette volna ki Péter kezéből a szent kulcsokat. Valóban annak a férfinak a kezében vannak-e méltó helyen, aki a háromszoros tagadással saját magát kérdőjelezte meg? Jézus miért éppen arra a tanítványra bízta őket, aki nem egyszer, hanem háromszor jelentette ki rémületében, hogy nem ismeri Mesterét? És az a Mester halottaiból feltámadva miért bízta rá megint háromszor a bárányait (Jn 21, 15)? Valójában fura egy káderpolitika, mikor a megbízatást, „sziklának lenni”, éppen az kapja, aki annyira törékenynek mutatkozott...

Csakhogy Péter nem személyiségének kitűnősége miatt lett sziklává. Igazából akkor vált ő az egyház alapkövévé, mikor keservesen sírni kezdett saját árulása felett. Az önnön gyengeség keserű felismerésén át született az az Isten hatalmába vetett mély bizalom, melynek feltétel nélkül kénytelen alávetni magát. Mikor Jézus az apostolokat kérdezi, ők is elhagyják-e egyszer, éppen Péter az, aki mindnyájuk nevében kérdezi: „Uram, kihez mennénk?” (Jn 6, 68) A gyöngeségről mint erőforrásról Szent Pál is szól: „Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem (...), amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12, 9–10) És hogy Péterben is végérvényesen győzedelmeskedett Krisztus ereje, bizonyítja a sírja, néhány méterre a kifosztott szobortól, öt méterrel a vatikáni bazilika padlózata alatt. Az egyik föld alatti falon görög feliratot találtak: Petros eni – Péter bent van. Az a Péter, akit Néró közeli stadionjában kivégeztek, akit ősi hagyományok szerint éppen itt feszítettek keresztre. Fejjel lefelé, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy ugyanúgy haljon meg, mint Mestere, akit háromszor megtagadott. Péter sírjához közel megfejtettek egy sírfeliratot: „Péter, könyörögj Jézus Krisztushoz a te földi maradványaid közelében eltemetett szent keresztényekért.”

A „szent keresztényekről” szóló ókori fölirat a mai napig ihletet ad. Szent Péter követője, János Pál pápa a harmadik évezred küszöbén az egyház tagjainak kudarcairól beszélt, az éppen hogy nem szent keresztényekről, akik – akárcsak Péter – megtagadták Jézust. Már több mint kilencvenszer kért a pápa bocsánatot, amivel – szintén, mint Péter – jelképesen újra keservesen megsiratta a keresztények árulásait. Ám ezeknek az árulásoknak az ellenére is, az egyház itt van. Nem emberekre épült. Már Jeruzsálemben megmondta a híres tanító, Gamáliel azoknak, akik fogságba ejtették Pétert, s el akarták lehetetleníteni a születő egyházat: „ha ez a terv emberektől való, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le” (Csel 5, 38–39).

A Vatikánban és környékén folytatott kitartó nyomozás ellenére a mennyei királyság ellopott kulcsai nem kerültek meg. Ám az, ami valóban megnyitja az ég kapuját az ember előtt, Péter történetébe van kódolva kitörölhetetlenül. Újjászületésének „kulcsmomentuma” a saját kudarca feletti sírás volt – az nyitott utat az Isten iránti teljes odaadásnak. De csak a kínhalál után. Az nyitja meg végérvényesen az ég kapuját, ahogy Márk apostol írja: „aki pedig elveszíti életét énértem s az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8, 35)

A szerző római katolikus pap