Eljutni a szendergésből az ébrenlétbe

Pozsony. A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével tüntette ki tegnap Csáky Pál miniszterelnök-helyettes a hatvanesztendős Gágyor Pétert, aki a hetvenes években a legendás kassai Szép Szó irodalmi színpadot vezette, később a Thália Színház rendezőjeként állított színpadra emlékezetes előadásokat, majd csaknem két évtizedes távollét után viszszatérve szülőföldjére újra a színházcsinálásba vetette bele magát nagy lendülettel, és jelenleg a SZEVASZ Vándorszínház vezetője, rendezője. De Gágyor Péter nem csupán rendező, hanem mesejátékok szerzője is, önéletrajzi ihletésű kötete Ezek címmel pedig a közelmúltban látott napvilágot a NAP Kiadó gondozásában.

Csáky Pál a kitüntetés átadásán megjegyezte, Gágyor Péter jubileuma nemcsak az ő személyes ünnepe, hanem egy kicsit mindannyiunké. Olyan momentum, amelynek kapcsán egy picit meg kell állni és fejet kell hajtani két dolog előtt, ami az ünnepeltet jellemzi. „Az egyik a tehetség és az a minőség, amit az elmúlt évtizedek alatt letettél az asztalra, azok az alkotások, amelyek megmaradtak bennünk, amelyek viszonyulásokat, nézeteket, hozzáállásokat határoztak meg akkor is és azóta is. A Gágyor Péter-i belső elszántság a másik dolog, amit szeretnék kiemelni. Nemcsak a keményfejűségről van itt szó, hanem arról, hogy nem hagytad magad sodorni a szelektől és az erővonalaktól, hanem nagyon gyakran megpróbáltál szembeevezni az árral. Ez vonatkozik a színházra, a klubmozgalomra, a publikációidra, a kiállásodra, mert ilyen kiállások nélkül nem menne előbbre a világ. Az, amit a SZEVASZ Vándorszínházban csináltok, ugyancsak nagyon figyelemre és támogatásra méltó” – mondta köszöntőjében a miniszterelnök-helyettes, aki sok energiát, jó értelemben vett alkotó dühöt és egészséget kívánt a kitüntetettnek.

Gágyor Péter úgy vélte, ilyen pillanatban a jubiláns egyetlen „védekezése” az lehet, hogy a jövőről gondolkodik és a jövőről beszél. „Nagyon fontosnak érzem a társadalmi mozgásokat és ennek művészi lecsapódását, a színházat – mondta. – Sokszor elmondtam meg nyilatkoztam már, hogy szerintem a színház a legfontosabb művészet, mert minden rezdülésében a társadalomra emlékeztet. Nekünk, a Szlovákiában élő magyarságnak éppen arra van szükségünk, hogy ebből a félig alvó, szendergő életformánkból eljussunk egy ébrenlétbe. Egy olyan politikai, társadalmi, művészi ébrenlétbe, amelyben megélednek a kisvárosaink, falvaink. Ahol normális tünetté tudna válni, hogy a nagyobb községekben, kisvárosokban valóban havi rendszerességgel színházi, képzőművészeti, zenei élet legyen. Hogy megtörténjenek azok az események, amelyek egy lakóközösséget lakóközösséggé tesznek, és ne alvó városok, ne fóliázás és ne egyéb mellékes jelek határozzák meg egy Királyhelmec, egy Ipolyság, egy Nagymegyer életét és életformáját. Ezen próbálunk dolgozni a SZEVASZ Vándorszínházzal is, amely minimális pénzből szerkesztett struktúra, hogy valóban a lehető legolcsóbban tudjuk elvinni a produkcióinkat mindenhova, a legkisebb színpadra is. Valamennyi színészünk hivatásos színész, a minőséget a harmincadik-negyvenedik előadáson is ugyanolyan komolyan vesszük, mint a premieren, és azt hiszem, ez a hozzáállás előbb-utóbb áttöri a maga útját. Ezt az elismerést, úgy érzem, a SZEVASZ Vándorszínház jobban megérdemelné, mint én. Én csupán »belehajszolom« őket valamibe, de ők produkálnak, nem én. Egy kicsit már most úgy veszem át ezt a kitüntetést, hogy nemcsak az enyém, hanem a SZEVASZ Színházé.” (me)