Élet a divathullámot követően

Az új zenekarok forradalmasították Európa (és részben a nagyvilág) zenei életét. A divathullám elindítója, a Franz Ferdinand 2005 októberében rukkolt elő a folytatással, a második korongjával, és tavaly szép sorban követték a többiek. (A The Ordinary Boys mindenkit megelőzött, a 2004 júliusában megjelent első után 2005 júniusában a második és tavaly októberben már a harmadik albumát is kiadta.) Az idén a 2005-ben befutottak jelentetik meg sorra a második lemezüket, a jelentősebb képviselők közül eddig hárman álltak elő új anyaggal.

A divathullám mára lecsengett, ennek megfelelően a formációk új utakon kénytelenek elindulni. Az új zenei arculat megtalálása öszszességében egyelőre kevésbé sikerül, a zenészek nehezen birkóznak meg a folytatással, pedig az esetek többségében neves producerek sietnek a segítségükre.

Bloc Party: A Weekend In The City

Megjelent február 5-én.

Az észak-londoni, essexi Bloc Party karrierjének nagy hátszelet biztosított, hogy 2003-ban felléphetett a befutás küszöbén álló Franz Ferdinand pályáját egyengető kiadó, a Domino Records tízéves születésnapi ünnepségén. Akkortájt már érezhető volt a levegőben a változás, egy új zenei éra szele.

A négytagú együttes „fehér rockzenét” játszik – a színes bőrű énekes-gitáros, Kele Okereke és az ázsiai dobos, Matt Tong sikere példázza, hogy a rock már Nagy-Britanniában sem kizárólag a fehérek privilégiuma. A zenészek a 2005 februárjában kiadott első, Silent Alarm című albummal a szakmát és a közönséget egyaránt maguk mellé állították. (A korongnak az év augusztusában napvilágot látott a Silent Alarm Remixed című remixváltozata.) A Bloc Partyban több zenei szakember az új évezred Radioheadjét vélte felfedezni – abban szinte mindenki egyetértett, hogy a posztpunk-láz lecsengését követően is az élvonalban maradhat. Most már más a helyzet, az utóbbiban sokan kételkednek. A fiúk a U2-val való együttműködés kapcsán világhírnevet szerzett Jacknife Lee producerrel készítették el a második nagylemezüket, amelyet a szakma és a közönség is felemásan fogadott. A legnagyobb gond a lassú, unalomba fulladó dalokkal van. Csak a szövegek terén tapasztalható előrelépés – a mondanivaló a londoni élet csúnyábbik arcára épül: a fenyegetettségre, a hontalanságra, a fiatalkori bűnözésre, az alkoholizmusra, a rasszizmusra, a vallási és faji ellentétekre, a beteljesületlen szerelemérzetre és a homofóbiára. A szövegből kifolyólag a nagyvárosi léttől depresszióssá vált brit fiatalok érezhetik leginkább sajátjuknak az albumot. Okereke éneke határozottabb lett, az első lemezt jellemző Robert Smith-manírok szerencsére szinte teljesen eltűntek, miközben a frontember még inkább előtérbe került, az A Weekend In The City akár a szólóalbumaként is felfogható. A jellegzetes Bloc Party-hangzás hátrébb szorult: az első lemez törzsét képező ritmusszekció, a zakatoló, zilált dobok, az éles gitárhangzás és az új hullámos idézetek helyett a megszólalás összetettebb, megszaporodtak a billentyűs hangszerek, és a hangzásvilág a stadionrock irányába tolódott el. A Radiohead mellett a U2 zenéjének hatása is érezhető a dalokban – ez utóbbi nyilván a producernek köszönhető.

Kaiser Chiefs: Yours Truly, Angry Mob

Megjelent március 5-én.

Az öttagú leedsi Kaiser Chiefs a legsikeresebb a 2005-ben ismertté vált brit együttesek közül. A kilencvenes évekbeli britpop kor-szak ihlette Employment című első nagylemezéből odahaza eddig több mint másfélmilliót értékesítettek, a szigetországon kívül pedig szintén ugyanennyit.

A Parva nevű formáció romjain 2003-ban megalakult, Ricky Wilson énekes vezette zenekar a Blur, valamint közvetve a The Kinks és a The Jam nyomdokain halad. A zenészek a Yours Truly, Angry Mob című második albumukon – akárcsak a pályatársak közül jó páran – a stadionrock irányába vitték el a hangzásukat. Most is fülbemászó melódiákra épülő energikus és szellemes popdalokat játszanak, ám a korong olyan, mintha az Employmentről lemaradt dalokat gyűjtötték volna egy csokorba. A felvételekből hiányzik a sárm, az első lemezre jellemző energiától kicsattanó életvidámság csak nyomokban lelhető fel bennük. A szövegekért leginkább felelős Nick Hodgson dobos a szociálisan érzékeny brit dalszerzők nyomába próbál lépni – kevés sikerrel. Mindezek ellenére az együttest nem kell félteni, albuma a megjelenése óta a brit eladási lista élmezőnyében tanyázik – ha annyit nem is adnak el belőle, mint a bemutatkozóból, egyértelmű, hogy 2007 nagy sikere lesz.

Maximo Park: Our Earthly Pleasure

Megjelent: április 2-án.

A newcastle-i Maximo Parkot a korábban tanárként dolgozott Paul Smith frontember akcentusos énekhangja mellett az Észak-Anglia városi közegét megfogalmazó, keserédes melankóliára és öniróniára épülő dalszövegei, valamint a szofisztikált zenei megoldásai tették egyedivé. Az öttagú artrock zenekart a szakma az új Pulpként üdvözölte – több párhuzam figyelhető meg az egykori Pulp énekese, Jarvis Cocker és Smith előadásmódja között.

Az együttes a tökéletes zenéje ellenére a 2005 májusában kiadott A Certain Trigger című első albumával nem került be az elitmezőnybe, legalábbis az eladás tekintetében nem. A zenészek a Found On Film című koncert-DVD és a Missing Songs című ritkasággyűjtemény megjelenése, valamint szinte folyamatos turnézás után 2006 végén vonultak stúdióba. Az Our Earthly Pleasure rangos folytatás, ezzel erősíthetik a másodvonalbeli vezető pozíciójukat, esetleg feljebb is léphetnek. Igaz, a lemezről hiányzik az a jellegzetes frissesség, amely a debütálást ellenállhatatlanná tette: a korai XTC-t idéző játékos ritmusképletek a háttérbe szorultak, s a dalok csiszoltabban szólalnak meg. Ez nyilván a velük dolgozó Gil Norton hatása, a veterán producer nagyobb teret hagyott a billentyűs hangszereknek. A szövegvilág központi témájául az énekes zátonyra futott kapcsolatai szolgálnak. Ahogy fogalmaz: „a szerelmi életét lehúzhatná a vécén”. (összeállította: péjé)