Egy zsúfolt közhely és a művészet

Lábady István: Polaroid No. 5A szerző nem tudja elképzelni. Ő ugyanis felkészült – nagy szerencse ez számunkra, olvasók számára. ĺgy legalább megtudhatjuk, hogy mi, akik elolvastuk a könyvet, valószínűleg azt hisszük majd, hogy a film készítői aggódó tekintetüket a minden adaptáció esetében fennforgó kérdésre függesztve végezték munkájukat: vajon túllép-e művük az egyszerű filmillusztráción, vagy megmarad ezen a második helynek számító szinten.

Bevallom, nekem meg se fordult az agyamban ez a kérdés. Afféle szellemi proliként mindennemű elméleti önfelkészítés nélkül léptem be a moziba. A könyvet ugyan olvastam, de elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy elfelejtettem agyonjegyzetelni, s ezt csak tetőztem azzal, hogy miután hazamentem se lapoztam át, leellenőrizendő a két műalkotás közti eltéréseket vagy átfedéseket. Mi több: ez alkalommal kihagytam azt a lehetőséget is, hogy otthon gyorsan átlapozzam Bíró Yvette – egyébként fölöttébb tanulságos – filmes publikációit, ekként módosítva utólag az eredetileg felelőtlenül, csak úgy, amatőr módon megtekintett alkotásról szerzett élményemet. Bevallom, azon se sokáig tűnődtem, mit érezhet a többi mozilátogató, s köztük az a valószínűleg nem elenyésző számú csoport, amely nem tartozik az olvasók táborába. Most viszont eltűnődöm e csoport létének felbecsülhetetlen jelentőségén. Hosszú évtizedek óta biztosítják az olvasás kapcsán oly gyakran elpufogtatott üres közhelyek alapját. Vagyis hát: dehogyis üres a közhely! Nagyon is telített, mondhatni túlzsúfolt. Közös tér ez, ahol az olvasó s az író összekacsint a közhely talaján létrejövő beavatottság langymelegében a mindenkori „többiek”, a szent tudásból kihagyottak vagy önnön hibájuk folytán kimaradtak feje fölött. Ez a megtartó „mi”, ez a megbonthatatlan szellemi közösség aztán legitimizálja a mondandónkat – hiszen azzal a „többiek” alávaló csoportjával azonosulni bizton nem kívánó olvasó eleve feltételezhető módon egyetért. Még szerencse, hogy vannak ezek a „többiek”, ezek a „mások”, akik rovására akármiről lehet elmélkedni. Őket persze – gondolom – ez nem zavarja. Úgyse olvasnak – mint tudjuk...

Engem viszont zavar. No nem maga a recenzió, dehogy. Hasonló írásokat tucatjával találni bármelyik lapban – a nem szlovákiai és a nem magyar nyelvű lapokban is. Végtére is, egy írást – főleg, ha kötött terjedelmű – ki kell tölteni valamivel. Inkább a benne kirajzolódó tendencia bosszant. Az a szemellenzős eltökéltség, ami folyamatosan a művészet ismérveit kéri számon a szórakoztatóiparon. Tovább megyek. Zavar ez a flörtölő összekacsintgatás velem, a kifinomultnak vélt olvasóval. S a velejáró kacérkodó, magakellető hangvétel.

Apropó, művészet. A hasonszőrű írások szerzője ilyenkor van elemében. Általában fanyalog vagy két hasábnyit a nem kellőképpen művészi műalkotás fölött, különböző szempontok szerint osztályozva az abban fellelhető hibákat. Tegye. ĺgy ment ez már a hetvenes, a hatvanas években meg Ady idejében is. (Csak zárójelben jegyzem meg: Gyulai annak idején Az ember tragédiáját találta fantáziátlannak. De Gyulai legalább nem volt parvenü. Hogy olykor tévedett – istenem, hát ki nem?) A szerzőnek a górcső alá vett alkotásra vonatkozó véleményét jó néhány idézőjeles vagy zárójelben elsütött élcelődés és népieskedő, nyakatekert kiszólás után tudjuk meg – ha ugyan... Akkor meg – végül is – minden rendben.

Hogy mi a bajom mégis? Az, hogy ebben a nagy oda-vissza kacsintgatásban ami elveszik, az pont az élmény. Ha úgy tetszik: a művészi élmény. Az az érzés, hogy – ha csak rövid időre is – amit láttam, olvastam, megváltoztatott. Kifordított önmagamból. Vagy legalább jó időtöltés volt. Hogy ebből a szerző érzékel valamit.

És még valami zavar: a felhőtlen, minden elméleti felkészültségtől mentes szórakozáshoz való jog elvitatása. S elvitatása a tévedéshez, a mű félreértéséhez való jogunknak. Ez azért ránk, be nem avatott „többiekre” nézve – lássuk be – szomorú.