Nem kispályások klubja

Ebben szeretnék segíteni nekik. Előrebocsátom: ismerem a sanyarú hazai helyzetet, tudom, hogy pénztelenség van. Mégis azt mondom: ha csak egyetlen színházi előadást tudnak beprogramozni az elkövetkező hónapokra a helyi kultúrházban, ez legyen az.

A csapat remek érzékkel nyúlt a Sóska, sültkrumpli című darabhoz, amely Egressy Zoltánnak, a Portugál szerzőjének második nagy sikerű műve. Könnyen be lehet vele csábítani olyan nézőket is, akik évek óta ígérgetik feleségüknek, barátnőjüknek, hogy egyszer majd elmennek velük színházba. A történet ugyanis focikörnyezetben játszódik, és ki ne lenne kíváncsi arra, miről beszélget a játékvezető és két partjelzője az öltözőben a meccs előtt, a szünetben, illetve a lefújás után. A humoros fedőréteg alatt ott az emberi gonoszság, a kivagyiság, az egymásnak keresztbe tevés „művészete”.

Minden munkahelyen találkozhatunk ezekkel a karakterekkel: a valóságtól elrugaszkodott, szerencsétlen lúzerrel, akiből vélhetően sosem lesz már semmi, a öntelt, mindenkin átgázoló, törtető kollégával, és az őt alattomosan elgáncsolni igyekvő piti kis intrikussal, aki pénzért bármire hajlandó. Vagyis ismerős archetípusok kerültnek össze egy zárt térben, amelyben minden gesztusnak, mozdulatnak jelentősége van. Együtt kell dolgozniuk a pályán, de utálják egymást. Lassan kiderül, miért.

A klisékből összerakott karakterek hitelessége a színészeken múlik, ők csinálnak belőlük hús-vér embereket. És sok múlik a rendezőn, a remek szöveg mellett ugyanis fontos a nonverbális kommunikáció és azok a nüanszok, amelyek tovább árnyalják a három szereplő egyéniségét. A humorosra hangolt dialógusok miatt könnyen bohózatba fulladhat ez a tipikusan kelet-európai tragikomédia, amely alapvetően a gyávaság és az árulás természetéről szól, miközben élettörténetek töredékei és apró, mindennapi drámák elevenednek meg előttünk.

Én eddig három társulat előadásában láttam a Sóska, sültkrumplit, és ez a harmadik tetszett a legjobban – az előző kettő rendezői ugyanis túl sokat bíztak a szövegre és a színészi rutinra. Hargitai Iván viszont úgy vezette a színészeket, hogy ne csak hahotázzunk, hanem el is gondolkodjunk a látottakon.

Két síkon dúlnak a problémák. A Szomorúszájú gúnynévvel illetett játékvezető bundagyanú miatt anno visszaminősítette Szappant bíróból partjelzővé. Most viszont kellene a segítsége, mert ha nem lesz semmi probléma ezen a meccsen, beveszik a FIFA-keretbe. Na, de közben a másik partjelzőnek meg elszerette a nőjét. Szóval jó kis trió került itt össze.

A három színésznek a The Art egy mellékprojekt, olyasmi, mint egy szupergrupp, amelyben az egymással szívesen jammelő zenészek állnak össze. A sorozatsztár Tóth Károly ideális választás a törtető bájgúnár bíró szerepére. Igazi „örömzenélés”, ahogy pózol a tükörben, vagy ahogy csicskáztatja Szappant, azaz Melecsky Kristófot, aki generációjának talán legjobb komikus színésze. Ráadásul pillanatok alatt tud váltani, amikor például a füstbe ment focista karrierjéről beszél, összeszorul a torkunk. A másik partjelző ragadványneve Művész, ami azt sejteti, hogy valamiképpen mégiscsak kiemelkedik a falusi posványból. Ám amikor meghalljuk komikusan dilettáns verseit, egy csapásra világos lesz, hogy nincs esélye az irodalmi életben. Végig azon kesereg, hogy elhagyta a barátnője, és többé nem csinál már neki meccsnapokon sóskát sült krumplival. Béhr László István eléri, hogy egyszerre sajnáljuk és nevessünk ezen a rakás szerencsétlenségen.

Az előadás elején két kisemmizett, pórul járt férfit látunk, és egy harmadikat, akinek még összejöhet a nagy kiugrás. A végén viszont már három kisemmizett férfi csatázik egymással a lepukkant öltözőben, mert Szomorúszájú provokációira kisszerű, ám hatásos bosszú a válasz. Az eseménymozaikokból összerakott kép arra figyelmeztet minket, hogy az életünk tele van ilyen és ehhez hasonló buktatókkal. Hogy mi is így esünk hanyatt a lábunk elé dobott akadályokban, és ez a „nézőket” egy kicsit sem hatja meg. Sőt, röhögnek rajtunk.