Egy vidám este az orfeumban

Az elegáns plakát zenés korrajzot ígért 1907-től 1945-ig, három kassai színművésszel, Petrik Szilárddal, Dudás Péterrel és Kollárik Luciával. A cím: Budapest Orfeum. Gyanakvó recenzens azonnal valamiféle törvényesített haknira gondol, ráadásul azt is hallotta, adaptációról van szó, hogy Benedek Miklósnak jutott eszébe ez a dolog, Szacsvay Lászlóval és Császár Angélával közösen játszották évekig. Ám mivel e legendás előadást nem láttam, sőt az 1996-os kassai koppintást sem, kizárólag e mostani verziót elemezhetem. És van mit.

Zerkovitz, Hetényi, Békeffi és a többiek kupléi nem csupán a dallam szintjén hatnak. Főleg így, korabeli viccekkel, újság-kivágásokkal, reklámszövegekkel elegyítve. A kontextusba helyezés a bugyuta tinglitanglikat is többletjelentéssel ruházza fel, és lassan rajzolódni kezd kifelé a magyar társadalom szerkezete, szolíd nosztalgiával. Hogy bizony, az igazi közéleti kabaré meghalt, tán soha fel nem támad.

A dalokban drámai helyzetek jelennek meg bámulatra méltó könnyedséggel. Ezek a pestiek rá se rántanak, hogy szegénység van, hiszen „Lesz nekünk, meglátod, pajtás, egyszer lesz nekünk...”. Az első világháború pokla is elmúlik, „Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek”, a másodikon a „Lili Marlene“ segít át, harmadik pedig nem lesz, „mert a nép nem bírna ki még egy békét”.

A színpadon állandó a pörgés, a figyelmet finom, természetes eszközökkel, non-verbális poénokkal is fenntartják, a dramaturgia pedig olyan, hogy egy pajzán dalocska után hirtelen ránt a mélybe, majd ismét a nosztalgikus-érzelgős felszínre dob, csak azért, hogy aztán újra nyelhessük a sós vizet. Csintalan manipuláció ez, de működik.

Az előadás érzéseket indukál, napok múltán is dolgozik bennünk, hiszen történelmi önértékelés zajlott a szemünk előtt könnyedén, dalolva, viccekben és sziporkákban.

És megvan az összekacsintás lehetősége is: ezt csak mi értjük. Szlovák honfitársaink, már meg ne sértődjenek, nem tudhatják, miért nevet a közönség, ha raccsolni hall egy grófot, vagy ha a Bergerék Zsigája „Berzser Zsizsa”-ként mutatkozik be. Az évszámokat szépen kiírják nekünk, aztán a második rész elején a magyar zászlót kisebbre cserélik. Ez a tantusz is nehezen esett le a többségi nemzet mellettem ülő képviselőjének, akinek egyébként igyekeztem mindent fordítani. Az említett összekacsintás persze erőltetett, olyan, mint kezet fogni dédnagyapám fényképével. Hiszen honnan tudnám, milyen volt az öreg?! Rég meghalt, mire megszülettem, miként a pesti kabaré is. Csak a legenda maradt.

Az előadásból sugárzik, hogy e nemzet sosem veszítette el humorát, a legabszurdabb helyzeteket is viccbe öntötte, poénra vette saját nyomorát, és még a munkaszolgálatban is trágár dalt énekelt. Hitler egy Hacsek és Sajó-jelenetben bukkan fel először, a zsidóüldözést pedig a következő mondattal vezetik elénk: „Heil,Hitler!, Kohn úr, meghoztuk a maceszt!”

Az orfeumok tulajdonosai a cenzúra miatt gyakran a fejükkel játszottak, Nagy Endre híres kabaréját például egy Horthyt gúnyoló négysoros miatt zárták be 1923-ban: „Volt egyszer egy tenger, azon volt egy ember. Felmászott a trónra, s nem mászott le róla.” Kosztolányi így ír Nagy Endréről. „Egy kor élő szava ő. Akkor, amikor még csak olvastunk őbenne, őáltala élveztük az emberi szó, a vox humana varázsát. A rádió fölfedezése előtt ő volt a mi rádiónk.” Bizony, a közéleti emberek viselt dolgaitól a divatmajmoláson át a politika abszurditásaiig mindent kigúnyoltak ott, finoman, intelligensen, hiszen a szerzők a legjobb hírlapírók, költők és életművészek közül kerültek ki. Dal is van erről, hogyaszongya: „Akit egyszer az éjszaka rabjává tett, nem kell annak boldog napsugár...”. Latin mondásokkal sem kell mindenáron terhelni a nagyérdeműt, hiszen a Sic transit gloria mundi lényegét például frappánsan kifejezi az, hogy: „Nagy arany, nagy ezüst, minden elszáll, mint a füst. Alig egy-két könnyet ejtünk, s mindent, mindent elfelejtünk.” Esküszöm, nem magoltam be a szövegkönyvet, ezek a sorok maguktól ott ragadnak a fülben.

Eddig főleg a dramaturgiát dicsértem, és mivel Dudás Pétert mint rendezőt nem tudom, milyen mértékben dicsérhetem, inkább Dudás Péterről, az „executive producer”-ről szólnék. Nem sajnálta a strapát, támogatókat hajtott fel, hogy legyen színvonalas műsorfüzet, megfelelő körítés, pereces lányok az előtérben. Létrehozott egy mobilis, bárhová levihető, a nappaliba is beférő előadást. Az öt szereplő közt már a két zenész is ott van, a zongorán közreműködő Vlastimil Tichýről külön dicshimnuszt kellene zengni, Sallai István pedig dobon „kísért”. Ez mindenképp nagy teljesítmény, ráadásul Dudás színészként is kivette részét az átlagon felüli melóban. Számomra már az ötven dal (!) sorrendjének megjegyzése is gondot okoz, ezek hárman viszont oly könnyedén robognak át majd negyven éven, hogy a közönség csak kapkodja a fejét. Szinte mindig sikerül pillanatok alatt átvedleniük, belehelyezkedniük a gyökeresen változó helyzetekbe. Petrik Szilárdhoz annyira illik a szerepe, mintha kabaréban született volna. Kollárik Lucia üde jelenség a színpadon, ráadásul tűrhető hangja is van. Dudás Péternek pedig ez a lételeme. Merthogy itt énekelni is tudni kell, nem elég egyéniségnek lenni, egy jó kuplé alig könnyebb feladat, mint egy operett-betétdal. A díszlet és a jelmez jelzés-szerű, főleg fejfedőkkel érzékeltetik a változásokat. A fény és a hang is rásegít a hatásra, Petrik Szilárd kihangosított szónoklatán egész egyszerűen fetrengeni kell. Muszáj megint idéznem. „A mozgalmi ígérnök-szónoknak roppant egyszerű a feladata. Elővesz huszonöt-harminc szót, harminc a maximum, mert ahogy mondani szokták, ezek a szavak közismert közhelyek. De a tömeg részére csak ezek a közismert szavak fontosak. Mert a közöttük lévő szöveget nem értik meg. Szeretett testvéreim!...A nép!...A haza!...Ha engem követtek!...A tietek lesz!...Minden a tietek lesz!” Lám , Békeffi László jövendőmondónak sem volt utolsó...

A szovjet felszabadítók bejövetelével és a népi demokrácia gúnyos definíciójával ér véget az előadás. 1945-ig a pesti polgárban élt az emelkedés tudata, az, hogy ma egy kicsivel jobb, mint tegnap volt, és holnap tán megint jobb lesz egy kicsivel. Hogy a játékszabályok betartásával napról-napra ki lehet vívni egy kis szabadságot. Hogy az állam nem alakíthatja kedve szerint az embert. Hogy a társadalom nem manipulálható a végtelenségig.

Hol van ez ma már?