Egy „ismeretlen ismerős”

Somogyi Tibor felvételeKántor Péter talán nem annyira közismert tájainkon (pedig több mint egy tucat kötetet tett le a képzeletbeli asztalra), nem „harsány hangú”, inkább halk szavú. A Magyar Intézet közönsége azonban meggyőződhetett arról, hogy az, amiről és ahogyan a költő ír, nagyon sok olvasó számára lehet közeli és ismerős. Érdemes tehát közelebbi olvasói ismeretségbe keveredni Kántor Péterrel, az „ismeretlen ismerőssel”.

A beszélgetés témájával kapcsolatban megjegyezte: választhatott volna más szót is az Irodalom és... mellé, végül azért döntött az „évek” mellett, mert ez a tág fogalom nagyon sok irányba terelheti az estet, vagyis zöld utat jelenthet sokféle irányba. Tőzsér Árpád, aki szintén ott volt a közönség soraiban, megjegyezte, hogy az „évek” helyett ő inkább az „emlékezet” szót helyezné az irodalom mellé Kántor Péter esetében, aki, tette hozzá, nem akármilyen jelensége a mai magyar költészetnek. Kántor „nem a múltra, hanem a jelenre emlékezik”, tette hozzá az ugyancsak jeles pályatárs, „egyfajta mnemotechnika feltalálója volt már akkor, amikor ez a szó még nem volt divatos az irodalomban”.

Végül is, mint ahogyan a költő előre sejtette, az évek kapcsán sok mindenről szó esett (és sok egyébről is szó eshetett volna, ezt azonban, ha az évek nem is, az idő múlása megakadályozta). „Igazából 20. századi ember vagyok – mondta Kántor Péter –, életem fő szakasza egy másik periódusba tartozik.” Első, Kavics című kötetével 1976-ban jelentkezett. A kötet címét, árulta el, egyben tisztelgésnek is szánta kedvenc orosz költője, Oszip Mandelstam előtt, akinek egyik kötete ugyancsak ezt a címet viseli. Mandelstam élete és költészete is megidéződött néhány percre (versei Kántor Péter tolmácsolásában is olvashatók magyarul). A Kavicsok kapcsán mesélt a 70-80-as évek magyar irodalmi életének sajátosságairól – „viszonylag konzervatív időszak volt” –, arról, milyen nehéz volt fiatal költőknek kötethez jutni. Neki azonban szerencséje volt, mert viszonylag hamar megismerkedett Kormos Istvánnal, a Móra Kiadó szerkesztőjével, és neki vitte be néhány versét. „Kitűnő költő volt, nagyon szerette a fiatalokat, és nem volt »bácsis«, nem volt merev” – emlékezett rá. A Kavicsokat a kritika nagyon lehúzta, amikor azonban megjelent a következő kötete, az ítészek úgy vélekedtek: „nem rossz, de nem olyan jó, mint az első”. Kántor Péter ennek margójára elmondta: „a kritikákból azt tanultam, hogy ne nagyon figyeljen rá az ember, ne vágja mellbe, és azt vegye ki belőle a maga számára, amit fel tud használni”. Első „felnőtt” verseskötetének a 85-ös Grádicsokat tartja – erre már többen is odafigyeltek. S ő is odafigyelt az „elvárásokra”. „Nem irodalmi táborokban gondolkodtam – árulta el –, de az első kötet után vak lettem volna, ha nem látom, milyen elvárások vannak. Elvárások pedig mindig vannak. Akkoriban voltak politikai elvárások, tabutémák. „nem törvényszerű, hogy egy költőnek az legyen a célkitűzése, hogy kimondhassa: »ruszkik haza«, én nem erre hajtottam a verseimben. Nem publicistának készültem, alanyi költőként kezdtem, és ma is az vagyok. Ha egy irodalmi mű elsődlegesen csak a politikumával érint meg, az kevés” – mondta. Számára olvasóként és íróként az a fontos, hogy egy műnek legyen személyes érzelmi tétje. „Nem érzelgősségre gondolok, hanem hogy érzelmileg is kapjak va??lamit.” Verseire jellemző, jegyezte meg Juhász Katalin, hogy kerüli a túldíszítettséget, a metaforát, és éppen az „egysze?rűsé?gükkel” hatnak. „A beszélt nyelvből indulok ki, a túldíszítettség hozzám nem áll közel – válaszolta Kántor Péter. – A nyelvet imádom, de ez nem feltétlenül jár azzal, hogy az ember barokkos mondatokat írjon.” Mint kiderült azonban, a látszólag „egyszerű versekhez” is sok kört kell lefutnia egy költőnek. S végezetül álljon itt egy szép definíció Kántor Pétertől arra, mikor hiteles a vers: „Mindenkinek van egy lélegzetritmusa, és ez érvényes az írásra is. Ha valaki másként veszi a lélegzetet a versben, mint a valóságban, azon el kell gondolkodni…”