Egy gyönyörű barátság kezdete

Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi történt a Tubular Bells című albummal, amely a progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, és már a megjelenést követő hetekben szépen fogyott, hála a bevállalós BBC-nek. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a lemez „keletkezéstörténete” mesébe illő.

Első fontos szereplőnk Richard Branson, aki 1971-ben elhatározta, hogy berendezi Anglia legkorszerűbb zenei stúdióját, és majd sok pénzért bérbe adja menő zenekaroknak. A stúdió kész lett, úgy szólt minden, mint egy álom, de valahogy nem tülekedtek a kapuban a menő zenekarok – talán mert vidéken volt, távol a londoni zajlástól. Branson kétségbe esett, mert közben egy lemezkiadót is alapított Virgin néven, hogy a menő zenekarok majd nála adják ki az albumaikat, melyeket nála vesznek fel, de a stúdió legtöbbször üresen állt.

Egy nap bekopogott hozzá egy fiatalember, akivel futólag ismerék egymást. Megkérdezte, hogy az üres időszakokban kísérletezhetne-e odabent, mert van pár zenei ötlete, amiket szívesen felvenne, és sok hangszeren játszik, szóval nincs szüksége zenekarra. Branson odaadta neki a kulcsot, azzal, hogy a keveréstől a vágásig mindent egyedül kell csinálnia, mert személyzetre nincs pénz. Nem sejtette, hogy ezzel élete legnagyobb üzletét kötötte meg. Ez a félszeg, introvertált fiatalember ugyanis a multiintrumentalista mágus, Mike Oldfield volt, egy monumentális, többtételes művel a fejében, amit már csak rögzíteni kellett. A stúdióban talált egy fura hangszert a többi húsz mellé – ez volt a csőharang, azaz a tubular bells. Egy előző felvétel után maradt ott, és amikor jöttek érte, Oldfield azt kérte, hagyják még ott pár napig, mert igencsak beleszeretett.

A frissen alakult kiadó tulajdonosának mindeközben az összes pénze elfogyott, így stúdióját ellepték a végrehajtók, hivatalosan nem adhatta ki többé, ezért Oldfield fél évre beköltözhetett, és addig kísérletezett, amíg a különböző hangszerek és hangszínek tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Branson persze belehallgatott a készülő műbe, és megérezte, hogy valami különleges van születőben, ezért szólt egy hangmérnöknek, hogy segítse a fiatal zenészt. Tom Newmant szintén megbabonázta a fura srác zenéje, ezért apait-anyait beleadott a munkába.

Született két hosszú, húsz percen felüli felvétel, amelyek megtöltöttek volna egy-egy lemezoldalt. Adott volt egy új kiadó, amelyiknek viszont nem volt pénze, hogy kiadja. (A nagy lemezcégek csak legyintettek, nem akartak betársulni egy eleve bukásra ítélt kétszámos album kiadásába, amin ráadásul ének sincs). Szerencsére ekkor jött a képbe egy nagyvonalú bank, és megelőlegezte a kiadáshoz szükséges összeget.

A Virgin Records tehát piacra dobta első albumát, melynek borítójára egy ismeretlen fiatalember neve, és a nagyközönség számára szintén ismeretlen csőharang került (bár minden szimfonikus zenekar használja ezt, amikor harangütést kell produkálni, például Berlioz Fantasztikus szimfóniájának zárótételében).

Branson érezte, hogy komoly reklámkampányra van szüksége, mert ez az utolsó esélye, hogy elkerülje az adósok börtönét. Sikerült rávennie a BBC-t egy stúdiókoncert felvételére, session-zenészekkel és persze a szerzővel, amelyet a brit közszolgálati tévé az esti műsorsávban sugárzott.

Ez volt a Tubular Bells második élő előadása. A premiert ugyanis 1973. június 25-re, a Royal Albert Hall színpadára időzítették, egy igazi, nagy koncert keretében. Az átütő siker, vagy teljes bukás múlott ezen. Labilis idegzetű főhősünk azonban annyira bepánikolt, hogy kezdés előtt pár órával világgá szaladt.

A kiadó tulajdonosa ekkor ijedt meg igazán, hiszen nemcsak saját egzisztenciája, hanem rokonai és barátai teljes vagyona, valamint munkatársai jövője múlott az esti előadáson. Szerencsére tudta, merre keresse Oldfieldet, így utána ment egyetlen jelzálogmentes vagyontárgyával, egy régi Bentley személyautóval. A rátalálást hosszas rábeszélés, itatás, fenyegetés követte, de Oldfield rettegése nem csökkent. Ekkor Branson bevetette az utolsó aduászt, elővette a Bentley kulcsát: „Tiéd az autó, ha fellépsz a koncerten”. Ez a megvesztegetés nemcsak aznap estére bizonyult elegendőnek, hanem az említett BBC stúdiókoncertre is, amely egyébként szerencsére elérhető a YouTube-on.

A tévés koncerttel is megtámogatott zenei anyag hatalmas sikert aratott, a kritikusok elájultak tőle, az egész világon vették, mint a cukrot (és veszik a mai napig). A kiadó egyenesbe jött, Mike Oldfield pedig híres lett, amivel hosszú ideig nem tudott megbirkózni – világturné helyett például elvonult a világ végére, egy kis walesi faluba.

A következő évben a Tubular Bells megkapta a legjobb instrumentális album Grammy-díját. Az már csak hab volt a tortán, hogy az anyag egy része az egyik leghíresebb horrorfilm, Az ördögűző zenéjének meghatározó eleme lett, így sok olyan hallgatót is szerzett, akik egyébként nem találtak volna rá.

Tény, hogy sokáig Oldfield tartotta el a Virgin kiadót, de csak később lett a tíz leggazdagabb brit zenész egyike. Branson volt Oldfield esküvői tanúja, és a zenész egy idő után a szokásosnál kétszer nagyobb részesedést kapott minden eladott lemezért. Ha nincs Branson, akkor ma nem ismerhetnénk Mike Oldfield zenéjét, viszont Oldfield nélkül a Virgin sem válhatott volna a világ egyik legsikeresebb kiadójává.

A Tubular Bells ma is frissen hat, egyszerre nívós és közérthető. Hallgassanak bele bátran.