Egy faroknyival rövidebb mese

A sonkádi Egyed gazda egyik jelenete Bárhogy is volt, Egyed gazda tettéért csodálatos kardot kapott a királytól, amely előhalászva a kamra limlomai közül most éppen azt jelzi: újabb akcióra fel, sárkány garázdálkodik a környéken! Idővel aztán kiderül, nem mindig a rettegett ellenség a legveszélyesebb, előfordulhat, hogy a nagyhatalmú, ámde üres zsebű patrónus többet visz, mint amit hoz a konyhára, s fény derül arra is, hogyan működik a józan paraszti ész.

A Komáromi Városi Művelődési Központ gyermek-színjátszócsoportja a közelmúltban Tolkien egyik meséjét, A sonkádi Egyed gazdát vitte színre Gál Tamás rendezésében. Nem kis munka után: a csoport 9–12 éves tagjai – Malkowski Áron, Egyeg Kamilla, Motesiczky Borbála, Motesiczky Virág, Hrabovský Péter, Leszkó Dorottya, Paluska Attila, Kovács Zoltán, Matušek Attila – július közepétől minden hétköznap próbáltak, reggel kilenctől fél négyig, s olykor a hétvégék is a színpadon teltek; szeptembertől pedig a tanítási órák után, délutánonként folytatódott a felkészülés a bemutatóra.

S az eredmény: a játék által teremtett összhangot, a kialakult gyerekközösségben rejlő lehetőségeket jól hasznosító, a humoros helyzeteket szinte maradéktalanul, ötletesen kiaknázó, a szereplőknek megközelítőleg azonos feladatokat kínáló produkció. Olyan produkció, amely mögött érezhető a profi háttér – hiszen azért nem elhanyagolható tényező, hogy a színjátszócsoportot a színházi munkát jól ismerő fiatal színész, Gál Tamás vezeti, a díszletet és jelmezeket Gráfel György, a Pozsonyi Színművészeti Főiskola hallgatója tervezte, az előadás szövegét Varga Emese, a Jókai Színház dramaturgja gondozta, az összetett karakterű sárkányt Lucskay Róbert, a komáromi társulat tagja alakítja; valamint hogy a csoport a vmk színpadán próbálhatott –, ugyanakkor képes megőrizni a gyermeki játékosság ösztönösségét és természetes báját.

Komolyabb hiányérzetünk egy helyütt akad: az előadásban azért lehetne egy farok. Ne gondoljanak semmi XXX-es kategóriájú dologra, csupán arról van szó, hogy a királyi adományt, a csodás kardot több esetben is „faroknyesőkén” emlegetik a szereplők, nem mellesleg szent borzadállyal, de hogy miért, a történetből nem derül ki. A rendezőtől tudjuk meg a magyarázatot: a sárkányjelmez az utolsó pillanatban készült el, három fejjel ugyan, de egyelőre a hiányolt nemes testrész nélkül; hamarosan azonban ez is kinő, a nézők megelégedésére. Hiszen az előadást természetesen rendszeresen játszani fogják, elsősorban a komáromi gyermekközönségnek, de reményük szerint távolabbra is eljutnak majd a mesével.

Gál Tamás: „Tehetséges gyerekek hívnak maguk közé, akikből még bármi lehet, ha megadjuk nekik a lehetőséget.” Dömötör Ede felvételei „Az októberi bemutató csak a munka kezdete, továbbra is dolgozni fogunk az előadáson, egészen a Duna Menti Tavaszig – mondja Gál Tamás. – A felkészülés során egy csomó probléma összejött. Eredetileg A kis herceget akartuk előadni, elkészült a dramaturgiai munka, a díszletterv. Aztán kiderült, hogy a Jókai Színház is idén mutatja be, így egymástól vettük volna el a gyerek- és diákközönséget. Az utolsó pillanatban találtuk meg ezt a Tolkien-mesét. A gyerekek számára nyár elején rendeztünk egy válogatót, de később sokan visszaléptek, nem vállalták a rendszeres próbákat. Az utolsó pillanatban jött össze kilenc gyerek, ami kevésnek bizonyult: a mesében a falubeliek tizen-huszan vannak. Igyekeztünk a hátrányból előnyt kovácsolni, játékkal kitölteni a hézagokat. Többen visszajelezték, hogy sikerült érzékeltetnünk a tömeget: igaz, a királynak nincsenek katonái, de amikor felül a lovára, és kiadja a parancsot, előre, hihető, hogy ott van mögötte a serege.”

Gál Tamás azt meséli, noha dolgozott idősebbekkel – középiskolásokkal, főiskolásokkal –, és játszott már általa rendezett előadásban ötéves kisfiú is, újra és újra visszatér a komáromi csoportjában is szereplő 9–12 éves korosztályhoz: „Ekkor lehet elkezdeni a színházat megszerettetni a gyerekekkel. Ugyanakkor nagyon kell vigyáznom: a helyzetgyakorlatok, az összpontosító gyakorlatok nélkülözhetetlenek a próbafolyamat során, de mindent a játékosság irányába kell terelni, nem szabad valamiféle mélyebb rendezői filozófiát rájuk erőltetni. Nem szabad olyan helyzetbe hozni őket, hogy nem értik, mit csinálnak. Hibámnak tartom, hogy nem csináltam velük több improvizációs gyakorlatot, hanem sok esetben előre „lekottáztam” a jeleneteket. Én is tanultam ebből: először hagyni kell, hogy szabadjára engedjék a fantáziájukat, s ha úgy adódik, a helyzet, a figura ellen dolgozzanak, azután úgyis szelektálnak, akárcsak a profik.”

Gál Tamás amellett, hogy a pozsonyi színművészeti főiskola hallgatója – gyakorlatilag családostul, hiszen ugyancsak színművészetis feleségével és kislányukkal hét közben a pozsonyi, malomvölgyi „kollégiumi negyedben” laknak – nemcsak Komáromban, hanem Vásárúton is vezet egy gyerekcsoportot, velük a Terülj, terülj asztalkám! című mesén dolgozik. „Sokszor eszembe jut, hogy olyan ez, mintha »visszafelé« építeném magamat – meséli. – Nemhogy a karrieremmel törődnék, »komoly« színházi előadásokról gondolkodnék, hanem kikötök egy kis faluban – mint például amikor a színházból visszamentem Vásárútra kultúrházigazgatónak –, ahonnan a szakmából senkihez sem jut el, mit csinálunk; esetleg ha elmegyünk a Duna Menti Tavaszra, ott észreveszik: ja, a Tomi gyerekekkel foglalkozik... Ugyanakkor nekem megadta a sors Simon Máriát – egy csodálatos, Kazinczy-díjas magyartanárt. Tőle kérdeztem meg egyszer: Mari, neked főiskolán kellene tanítanod, miért kötöttél ki Vásárúton, egy kis iskolában? Azt mondta, azért, mert itt lehet még nevelni, a szép szó szeretetét elültetni a gyerekekben, hogy egész életükben vigyék magukkal. A gimnáziumban már késő. Pontosan ez mozdított engem is, tehetséges gyerekek hívnak maguk közé, akikből még bármi lehet, ha megadjuk nekik a lehetőséget. Szerintem a mainál sokkal több energiát kellene belefektetnünk az amatőr színjátszásba, a szavalókba. Mert mit csinálunk? Évente egyszer-kétszer elmegyünk zsűrizni, és szelektálunk: te jó vagy, te nem. Arra nincs időnk, hogy átadjuk a tudásunkat, hogy ténylegesen kikutassuk, kiben mi van. Utálom azt a szót, hogy seregszemle. Az csordaszemle. Egy-két óra leforgása alatt bárkiben tönkre lehet tenni a színház iránti szeretetet. Pedig ha meg akarjuk reformálni a szlovákiai magyar színházakat, nem feledkezhetünk meg az amatőr színjátszásról. Ez már szinte közhelynek számít, de tulajdonképpen mindenki csak papol róla. Olyanok kezébe kell adni a szavalóversenyek, fesztiválok irányítását, akik szakemberek: a hazai hivatásos színházi világnak kell felvállalnia ezeket.”