Mérhető-e a gazdagság?

Annyiféleképpen lehet élni az életet. Játékosan és mereven, mindig rettegve és félig szabadon, szabályosan és szabályokat teremtően. Ráadásul az emberi lét megannyi korszakában másképp működünk, fiatalon sokan sokkal szabadabban, mint később, amikor már terhekkel kell megbirkózni. 

Zakopanéban töltöttünk pár napot. Ez az a város, ahol sok turista megfordul, a szerényebb apartmanok bérlőitől a luxuscikkekben síelő gazdagokig láthat az ide érkező sok-sok embert. Elképesztő a sokaság a hóval fedett utcákon. Az éttermek előtt kígyózó sor. Alig tudunk lépni a havat taposva, mindenhol ember. 

Gazdagnak érzem az életem. Gazdag vagyok tehát. A gazdagságom nem pénzben mérhető, mégis, ha abban szeretném, akkor nagyon középszerű lehetne a státuszom, a luxusom mindig abban mértem, meg tudom-e fizetni azt, amire épp a legnagyobb szükségünk van. S mivel képes vagyok dolgozni, olyan szerencsés vagyok, hogy sok befektetett energia és kitartás árán a legfontosabb dolgok megadatnak. Járhat szakkörre a gyerek, tudok zsebpénzt adni a két nagyobbnak, házban élünk, kényelmesen. 

Aztán nézem a nagy márkákban mellettem elsuhanó nőket. Olyan a hócsizmájuk, mintha aznap vették volna fel először, fehér szőrme béleli. Nevetek, hogy vajon mi lesz a sorsa az ilyen hócsizmának, ha a latyakos utca foltjai meglátszanak rajta. Jó élet, mormogom. Legtöbbünk ilyen csillogónak tűnő életre vágyott: tizennyolc évesen még én is. Amelyben ,,csak” a megjelenésre kellett figyelni. Felidézi a könnyű élet reményét néhány hócsizma látványa. Addig, amíg testközelből nem láttam egy milliomos életét, ahol a két kisgyerek dadusa voltam, azt hittem, ez lehet kényelmes élet. Emlékszem a fiatal énemre, mennyire rácsodálkoztam a szép ruhákban járó főnöknőmre, olyan árcímke lógott a kabátján, amin az összeg nagyobb volt, mint az akkori tanári bér négyszerese. 

Ma még megnézem a nők arcát, akik ilyen ruhát viselnek. Szép holmik, ápolt nőkön. A középosztálybeli negyvenes anyát és a húszas éveit taposó, kisportolt, drága ruhákban ballagó nőkét. Gazdagok ők is. Az ő életük önmagukról szól leginkább, arról az önmaguk ápolásába fektetett időről, amit fizetni nem nekik kell. Ez is egyféle biznisz. A testem fitten tartom, a másik cserébe anyagilag segít abban, hogy úgy éljek, ahogy nekem kényelmes. 

Elsétálok a családok mellett. Anyák hátul a gyerekkel, elöl az apák, falkákban. Anyák cipelik a kicsiket, magyaráznak, nem látnak, nem érzékelnek mást, csak a megoldandó feladatot. Éttermekben anyák etetik a gyereket, az apák a söröspoharat emelik. 

Micsoda igazságtalanság, gondolom. Mikor jut tér ebben az anyának, felszabadultan kikapcsolni? Miért hisszük, hogy az ilyen élet a nőnek boldogsággal jár? 

S az apák hol vannak a közös vállalásokban? Hol van az az élet, ahol a nők azért nem dolgoztak, mert övék volt a gyerek, és ma miért van az, hogy a kétkereső családoknál még ugyanaz a tévhit működik: anyáé a gyerek?

Elgondolkodom a gazdagságról. Az anyagi gazdagság ebben is kiegyensúlyozhatja az erőviszonyokat. Hiszen a gyerek mellé jut bébiszitter, aki, ha az anya önmagára is szeretne gondolni, kiveszi a kezéből a síró gyerkőcöt. Ehhez már nem kell apa. Apa a pénzt adja. Mint régen. 

Számmal mérhető-e az emberi élet gazdagsága, mondjuk milliókban, akár a gyermekeink számában? Valószínűleg nem. Valaki milliókat adna egy adott pillanatban egy egészséges gyermekért, más egy szép ruháért, akár egy megálmodott házért. 

S végül, mégiscsak milyen abszurd az élet! Néhány méter választja el a két világot: a hónap végén már csak pár eurót számlálgató embereket a milliárdosoktól, akik tízezer eurós kabátot próbálnak fel a boltban.