Macondóban csoda történik

Nem csak Aureliano Buendía ezredesnek vannak megérzései: még egyetlen részt sem láttam a Száz év magány sorozatadaptációjából, már tudtam, hogy tetszeni fog.

Úgy nőttem fel, hogy Kundera, Eco, Bulgakov, Salinger, Hemingway és Merle regényeit láttam a szüleimmel körülbelül egyidős felnőttek kezében; az idősebb generáció polcain több Dosztojevszkij, Tolsztoj, Austen és Mann sorakozott. Általában egy közös pont akadt: Gabriel García Márquez, aki olyan, a gyermeki fantáziát megbabonázó címekkel volt jelen, mint a Macondóban hull az eső, a Bánatos ​kurváim emlékezete vagy a Száz év magány. „Gabóról” mindenkinek volt álláspontja, a kebelre öleléstől az eltaszításig terjedt a skála. Egyvalamiben azonban mindenki egyetértett. Magnum opusa, a Száz év magány annyira fantasztikus, hogy képtelenség filmet készíteni belőle.

Márquez még élt, amikor Harvey Weinstein filmet szeretett volna készíteni belőle. Az akkor már Nobel-díjas szerző állítólag azt üzente a hollywoodi producernek, hogy csak akkor ír alá megfilmesítési szerződést, ha Weinstein „filmre viszi az egész könyvet, de csak egy fejezetet tesz közzé, azt is csupán két percben, viszont minden évben, száz esztendőn keresztül”. Kolumbia első világsztárja úgy érezte, a szülővárosáról, Aracatacáról mintázott képzeletbeli Macondo régi dicsőségét és újabb gyalázatát nem lehet filmben elmesélni; egy alkotásban biztosan nem, talán még kettőben sem.

Pedig szó sincs arról, hogy Márquez ne szerette volna a filmet: kezdetben filmkritikusként, majd forgatókönyvíróként, élete közepén pedig egy kubai filmiskola igazgatójaként szentelte idejét a hetedik művészeti ágnak. Fiatalon már társforgatókönyvírója volt egy kisjátékfilmnek, de az ismertebb mozgóképes adaptációk (Eltűnt idők tengere; Montiel özvegye; Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája) még sokáig várattak magukra. Már nem „csak” kanonizált, egyenesen körülrajongott szerző volt, amikor elkészültek azok a változó minőségű adaptációk, amelyekre mindenki felkapta a fejét: a spanyol–francia–mexikói koprodukciós Az ezredes úrnak nincs, aki írjon után a Javier Bardem, Oscar-díjas spanyol színész főszereplésével forgatott Szerelem a kolera idején, majd a gyenge Bánatos kurváim emlékezete.

Márquez nem sokkal később elhunyt, örökösei pedig látszólag komolyan vették szellemi végakaratát, miszerint a halála után azt tesznek a munkáival, amit csak akarnak. Idősebb gyermeke, a rendező és producer Rodrigo García memoárt írt a szüleiről (Búcsú Gabótól és Mercedestől); fivérével, Gonzalóval közösen „befejeztette” és kiadta édesapjuk utolsónak szánt kisregényét (Találkozunk augusztusban), és rábólintott a Száz év magány megfilmesítésére. A Netflix végül csak úgy porolhatta le a szent ereklyét, hogy spanyol nyelven, kolumbiai helyszíneken és többnyire latin-amerikaiakból álló alkotógárdával forgatott, Márquez két fiának pedig executive produceri kreditet osztott.

A nyolc, egységesen egyórás játék-idővel elmesélt részből felépülő széria a Buendíák megkopott, porlepte képkeretekbe zárt dagerrotípiáival indít. Régen nem lakott, elhagyatott házban követjük a kamera útját; az ágyon egy vérző hasú temetetlen halott, a műhelyben pedig a família egyik szeretetnélküliségre ítélt tagja, aki egy önmaga farkába harapó kígyót ábrázoló rajzot és egy ágas-bogas családfát tapint végig. Aztán megjelenik a Macondót alapító José Arcadio Buendía és Úrsula Iguarán Buendía kisebbik fia, Aureliano Buendía, aki a világ leghíresebb nyitómondatával összekapcsolja a jövőt és a múltat, a mágiát és a valóságot.

A José Rivera és a Natalia Santa vezette forgatókönyvírócsoport úgy döntött, hogy Macondót annyira hitelesen igyekszik visszaadni, amennyire a legmagasabb költségvetésű kolumbiai produkció lehetővé teszi – nem kellett aggódniuk, csak a városiasodást három különböző díszletszettel érzékeltethették. Ötvenhét évvel a regény megjelenése után most ott találjuk magunkat előbb José Arcadio és Úrsula esküvőjén, akik őseik félelmei ellenére kelnek egybe, majd megpróbálnak eljutni a Sierra túloldalára, de soha nem érkeznek meg a tengerhez. Két évnyi vándorlás után letelepednek: hosszú snittek, észrevétlen vágások és festői tájak építik fel a folyamatosan „elvetemült ötleteit” kergető José Arcadio legcsodálatosabb álmát, a telepből faluvá, majd faluból kisvárossá gyarapodó Macondót. Maga a regény annyira rétegzett, sűrű költőiségű és ismétlődésekre építő, a gyakran azonos nevet viselő szereplők családfája pedig szinte kibogozhatatlan, hogy csak addig van könnyű dolgunk, amíg az alapítók korai története pereg a szemünk előtt.

A Száz év magány fokozatosan eltávolodik a tébolyodottsága miatt gesztenyefához kötözött José Arcadiótól, a cigányokkal tartó azonos nevű fiától és a polgárháborús hőssé lett másodszülöttjétől, Aurelianótól. Finoman átcsúszik a fókusz Úrsulára, a száz évig élő matriarchára, aki elveszti a férjét, vér szerinti és nevelt gyermekeit, törvényes és fattyú unokáit, miközben általa felfedezzük Macondo számunkra egzotikusnak tűnő, a papírlapok után megint élő környezetét. Nem csak szerelmes feleségként és családanyaként tűnik fel, aktív szereplő marad a polgárosodás hajnalán, a vallás megjelenésekor, de még az esztelen háborúk idején is. Márquez univerzumteremtő képessége valamennyi kulcsmotívumban (földrengésszerű orgazmus, álmatlansági kor, nyughatatlan halottak és a politika mint fertő) megjelenik; egy mindent tudó narrátor is fáradozik a történet gördülékenységéért.

A regényadaptáció nemzeti ügy lett Kolumbiában, ahol bár néhányan hevesen ellenezték a filmre vitelt, mintegy tízezren jelentkeztek a nyilvános szereplőválogatásra. Emiatt valamennyi veterán és elsőfilmes ragyogóan játszik: a szimpatikus Marco Antonio González Ospina az álmodozó feltaláló-városatyaként és a csodaszép Susana Morales Cañas a megpróbáltatásokat összeszorított foggal tűrő feleségeként (mindketten most játszanak először filmen); ugyanez a dicséret kijár a páros idősebb énjét megformáló Diego Vásqueznek és Marleyda Sotónak is. Mellettük remekel az epizodisták közül Claudio Cataño Aurelianóként, Loren Sofía Amarantaként, a modellként befutott Akima Rebecaként és Viña Machado Pilarként. (A Nikas Dániel rendezte magyar szinkron is elsőosztályú; Pataki Ferenc olyan zseniális elbeszélő, hogy csak reméljük, valakinek eszébe jut felmondatni vele a komplett regényt.)

Az alkotók nem követik vakbuzgalommal a ciklikusságára építő történetet, de a valós hangulatot árasztó képsorok sokat átadnak belőle. Az alapmű merészségét és egyediségét nem lehet fokozni, de mivel kápráztató az operatőri munka, hibátlan a fényelés, részletgazdagok a jelmezek és díszletek, de még a háttérhangok is pompásan illeszkednek a jelenetekhez, aligha lehet fogást találni a munkán. (Családi viszonyokról, férfi-női kapcsolatokról tévedés lenne mai ítéletet mondani.) Az első évad véget érhet, de velünk marad Úrsula erényöve és édességei, a Prudencio Aguilar halálát okozó kakasviadal, a gyékénybe burkolózott emberek menete, a tavasszal megjelenő cigányok mutatványai, Pilar kártyavetése vagy az öntudatvesztés sajátos formája.

Talán ilyen a hibátlan adaptáció.