SOROZATDARÁLÓ: Egy gyerek mégis miért tesz ilyet?

Philip Barantini rendező és Stephen Graham színész-forgatókönyvíró már a Forráspontban tökélyre fejlesztették a vágatlan történetmesélés technikáját. Abban a filmben egy idegösszeomlás szélére került séf és a munkahelye, egy londoni elit étterem estéjének másfél órájába nyerhettünk betekintést, ám a Kamaszok című Netflix-minisorozat jóval ambiciózusabb ennél. Nem éri be egyetlen helyszínnel, ráadásul jóval több szereplőt mozgat. Valójában az élmény olyan, mintha egyetlen négyórás filmet néznénk, amiben összesen akkor látunk egy-egy vágást, amikor elindul az új epizód. Maga a történetmesélés 13 hónapon ível át, ezen az időszakon belül tekinthetünk be négyszer egy-egy órába.

A kiindulópontban letartóztatnak egy 13 éves fiút, akit a rendőrségre visznek, hogy kihallgassák, mert egy iskolatársa meggyilkolásával gyanúsítják. A három nappal később játszódó folytatásban a rendőrség ellátogat a fiú iskolájába, hogy kikérdezze a tanárait és iskolatársait. Utána bő fél évet ugrunk az időben, amikor a kissrác már egy speciális intézetben ül, és egy pszichológus megy be beszélgetni vele. Végül bő egy évvel vagyunk a letartóztatás után, és belenézhetünk a család életébe, hogy lássuk, miként próbálják túltenni magukat azon, hogy a fiuk gyilkosságot követett el, és ezt a környezetükben mindenki tudja róluk.

A vágás hiánya a Kamaszokban elsősorban arra szolgál, hogy maximálisan bevonódjunk a történetbe, esélyünk se legyen egy kis megnyugvásra. A kamera mindig követ valakit, ha egy szereplő épp passzívvá válik, akkor rögtön egy másik nyomába ered, így végsősoron a sok kis emberi történetből áll össze egy nagy, ami arról szól, hogy valamit nagyon, de nagyon elrontunk a gyerekeinkkel. A generációs szakadék akkorává vált, hogy sokszor képtelenek vagyunk normálisan kommunikálni egymással, vagy legalább valamennyire érteni egymást. Az pedig egészen félelmetes felismerés, hogy még az is lehet: szülőként mindent jól csináltunk, a gyerekünk mégis elkövethet valami megmagyarázhatatlan szörnyűséget.

A minisorozat nem próbál válaszokat adni, viszont folyamatosan szembesíti a nézőt a kérdéseivel. S valljuk be, szülőként időnként igazi sokkterápia szembesülni a saját tehetetlenségünkkel. Tényleg ismerjük a gyerekeinket, vagy csak szeretjük ebben a hitben ringatni magunkat? Van esélyünk arra, hogy egy nyelvet beszéljünk egy mai kamasszal? Mit csinálhatnánk másképp? Egyáltalán: mennyire múlik rajtunk? A film egyik kulcsmondata a negyedik epizódban hangzik el, amikor a gyilkos fiú apja szembesül azzal, hogy a kamasz lánya mennyire éretten gondolkodik és kezel egy felnőttek számára is kihívást jelentő helyzetet: hogy lehet az, hogy az egyik gyerekük mindent elrontott, miközben a másik meg mindent jól csinál?