Arról, ami „közös”

Vajon hány cikket írunk meg egy évben lapunk régiós tudósítóiként a (rosszabb esetben) balesetveszélyes útszakaszokról vagy (jobb esetben) az útfelújításokról? Alighanem mindegyikünk pár tucatot. Ezzel azonban még nem mondtunk el mindent. A városok és falvak közt mozgó médiamunkásokként ugyanis szinte mindennap tapasztaljuk, hogy egy adott aszfaltréteg szétszedi-e alattunk az autónk felfüggesztését, vagy ellenkezőleg, a felújított úton úgy haladunk, hogy az ugyanolyan jó élményt jelent a futóművünknek, mint az idegrendszerünknek. Előbbi többször, utóbbi ritkábban történik meg. 

Ám ne maradjunk csak az utaknál. A településeket, külterületeket ugyanis sok más minden is jellemzi: gazdátlan, sokszor romos épületek (pl. egykori „JRD”-k), félreeső vagy épp központi terek, értékes, de elfeledett természetvédelmi területek és hasonlók. Közös jellemzőjük a közutakkal, hogy egykor mind a „közös”-be tartoztak, vagy épp most is oda számítanak, csak épp nincs gazdájuk, vagy ha van is, annak nincs pénze, befolyása a rendbetételükre. Esetleg egy-egy felújítás nem ér sokat, s pár éven belül máris elkezd hullani a vakolat, felpattogzik a járófelület... 

A kézzel fogható fizikai tárgyi valóságon túllépve aztán beszélni kell a „közös” intézményeink világáról is. A közegészségügyről, közoktatásról, közigazgatásról, közszolgáltatásokról, tömegközlekedésről… Szlovákiában vajon melyikkel lehetünk elégedettek? Az értük felelős alkalmazottak ki vannak égve, alulfizetettek – persze, ha vannak egyáltalán. Az legalábbis elképesztő, amikor egy komoly szakmai előképzettséget igénylő városi hivatali munkakörre kiírt álláspályázat olyan fizetést ajánl az érdeklődőnek, amivel önmagát is nehezen tartja fenn hónapról hónapra. Hát még a családját. Vagy: mi értelme van egy elfeledett természetvédelmi területnek, amikor egy csinos magán üvegpalota is állhatna ott vagy mellette? Az efféle szánalomra méltó állapotokon sokszor az sem segít, ha a közintézmények helyett hatékonyabbnak tartott magáncégek veszik kézbe a dolgokat. Jó példa erre a busz- és vonatközlekedés. 

Cáfoljon meg, aki máshogy érzi, de minden, ami „közös”, a legtöbbször csak eléggé kivételes (és szerencsés!) esetekben működik jól. A nagy képet tekintve pedig már az is siker, ha nem omlik össze egy-egy rendszer. Vagy intézmény. Vagy épület. Hanem csak úgy elvan. Vegetál. 

Az elmúlt 70 évben mintha végletekből végletekbe sodródtunk volna. Az államszocialista rendszer által teremtett szabadságtalanság, korlátozottság és szürkeség naposabbik oldala az volt, hogy az elvtársak sokszor tényleg gondoltak a népjólétre. Olyan volt az, amilyen, de a „közös” intézmények és folyamatok működhettek, s az idő során szervesülhettek. A piacgazdaság sokkszerű beköszöntével aztán jött mindennek az „antitézise”. A szocialista rendszer pozitívumaiból nagyon keveset sikerült megmenteni. Például egy-egy nem megszüntetett vagy nem (rosszul) privatizált termelőszövetkezet ma is sok tucatnyi munkahelyet és szolgáltatást biztosíthat az adott falu számára. Ezzel szemben működhet nagyon jól egy „privát” mezőgazdasági cég, orvosi rendelő, iskola, illetve lehetnek makulátlan belső útjai egy magánbirtoknak, ez azonban legfeljebb csak korlátozott vigaszt jelent a társadalom egészének. Főleg nem az elszabaduló egyenlőtlenségek idején. Egyre több embernek jut tehát csak a rosszul és alulműködtetett „közös”. 

A Szlovákiát, meg szinte az egész globális világot sújtó polarizáció nem hinném, hogy független lenne a „közös” dolgainkkal kapcsolatos válságtól. Meg attól, ahogyan ezzel a kihívással a politikai erők bánnak. Leegyszerűsítve: a demokratikusnak nevezhető pártok kevés fantáziával és erőtlenül kezelik ezt a problémát, míg a populista hullám leginkább a hangzatosan és cinikusan becsomagolt semmit kínálja. Ez a megosztottság valószínűleg csak egyféleképp érhet majd jó véget. S annak a jelei jó utak, jól működő közintézmények (a sort folytassa mindenki tetszése szerint) lesznek. Egyszóval: egy új és jó „közös”.