Egy élet nagyregénye

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Igaz, kisebb megszakításokkal. 1968-ban, az itthoni politikai történések miatt elhagyta az országot. Bécsben próbált gyökeret ereszteni, ahol a Volkstheater igazgatója nyomban le is szerződtette, de néhány hónap múlva meggondolta magát, és hazajött. A büntetés természetesen nem maradt el. Nyolc évig még csak verset sem mondhatott a televízió képernyőjén, egyedül ugyanis nem állhatott kamera elé, csupán kollégái társaságában. 1989-ben, a kulcsos forradalom lecsengése után kulturális miniszter lett. Nem önszántából – pályatársai rábeszélésére. Ám ez az időszak is csak néhány hónapig tartott az életében. Látva, megtapasztalva, hogy mit tehet és mit nem egy ilyen magas állami poszton, emelt fővel sétált vissza a Nemzetibe.

Emelt fővel, becsülettel, emberségét megőrizve éli az életét most is. Ilyen értelemben semmit nem változott kilencven éve során. Tartásával, emberi nagyságával mutatott példát a színház falain belül és kívül is. Pedig őt is érték támadások, sérelmek – persze csak azok részéről, akik a cipője talpáig sem értek. Akik ismerik őt, éveket, évtizedeket húztak le a közelében, a legnagyobb tisztelettel, a legmélyebb szeretettel beszélnek róla. Ladislav Chudík, vagy ahogy a legtöbben nevezik, pán Chudík az élet recsegő-ropogó deszkáin ugyanúgy helyt állt, mint a színészi pálya sokszor veszélyes forgószínpadán. Nem rúgott vissza akkor sem, ha lett volna miért visszavágnia. Hitét, méltóságát és önbecsülését akkor sem vesztette el, ha fentről és még fentebbről fájó nyomás nehezedett rá. Megbántani, megalázni sosem hagyta magát. Ha teste (tizennégy műtét nyomával) olykor fékezte is nagy ívű pályáján, lelkiereje sosem hagyta el. Egyetlen percre sem. Így játszhatta el Comeniust, a népek tanítóját, Ludvík Svobodát, a második világháború hősét, Csehszlovákia egykori köztársasági elnökét, a Kórház a város szélén Sova doktorát, akiért nemcsak Németországban, hanem még Kínában és Kubában is rajongtak a nézők, vagy a Jan Hřebejktől kapott büntetlen titkos ügynököt, akit olyan árnyalt eszközökkel formált meg a Kawasaki rózsája című filmben, hogy Cseh Oroszlán díjjal jutalmazták érte. Színpadi alakításai közül egyebek mellett a Macbethet, IV. Henriket, a Bűnbeesés után Quentinját, a III. Richárd Lord Stenleyjét, a Cseresznyéskert Gajevjét jegyzi a szlovák színháztörténet. De megrázóan játszotta el minden idők legkegyetlenebb náci orvosát, Mengelét is. Ő, aki még a légynek sem ártott élete során.

Chudík úr maga a megtestesült jóság. A tisztesség szobrát mintázhatnák meg róla a világ bármelyik pontján. Pozícióért vagy szerepért a kisujját sem mozdította soha. Nem kért és nem követelt, azzal volt elégedett, amit rábíztak, annak örült, ami magától találta meg. Nem felemelt hanggal – szép szóval segített másokat, hiszen tudta, ez utóbbinak sokkal nagyobb a súlya. Kifinomult ízlése belső eleganciával párosul, választékos modoráról ugyanolyan híres, mint pedantériájáról. Személyes emlékeim közül az egyik legerősebb: egy nemzetközi gyors szűk kis folyosóján álltam, amikor kilépett a szomszédos fülkéből. Én Prágába utaztam, ő Pardubicébe, ahol önálló estje volt. Csodálkoztam, miért nem kocsi viszi, hiszen megérdemelné, hogy kényelmesen tegye meg az utat, mire ő: „Autóban ülve én is összegyűrődtem volna, nemcsak az öltönyöm.” Természetesen nem arra az öltönyére gondolt, amelyet viselt, hanem amelyet vállfára akasztva, a kezében fogott. Ennyit az elhivatottságról, a pálya iránti tiszteletéről, alázatáról.

Látása s hallása sokat gyengült az utóbbi egy-két évben. Mozdulatai visszafogottabbak, járása lelassult. Egyetlen szerepét tartotta meg a sok százból: az Össztánc főpincérét. Szó senki ajkáról el nem hangzik az előadásban. Itt az arc, a tekintet, a tánc beszél mindenki helyett. Chudík úr az egyetlen, aki nem táncol. A hamutálak táncolnak helyette az asztalokon, mert úgy rakja le őket, hogy pompás táncot járjanak. Ezenkívül talán nem is csinál semmit. De amit a lényével közvetít, az a színészi játék esszenciája. Abban egy élet nagyregénye elevenedik meg.