Majdnem két perc lélegzet nélkül

Hideg fejjel fektetnek vasúti pályára egy agyvérzésből kilábaló, hatvanas férfit. Teszi ezt vele a fia és annak felesége abban a reményben, hogy a vonat leviszi az öreg két lábát, a biztosító pedig majd fizet a „balesetért”, és megoldódnak a fiatalok anyagi gondjai.

Bán János játssza a Menetrendben Fatert, aki testi épségét megőrizve keveredik ki ebből az eszeveszett, érzelmektől mentes akcióból.

Mintha csak ezt a történetet írta volna tovább az élet egy vizsgafilmben, Varga Sébastien alkotásában, amelynek zenéjét Furák Péter szerezte.

Egy megviselt és megtört férfi fekszik kórházi ágyában. Különleges lelki terápiát javasol neki az ottani pszichológusnő. Vegye fel a kapcsolatot rég nem látott fiával.

„Apa és fia rengeteg problémától terhes viszonyát érinti a film – meséli Bán János. – A szülők elváltak, az apa nem nagyon törődött a gyerekével. Nem volt köztük érvényes kommunikáció. Amikor az apa megtudja, hogy halálos beteg, és már csak hónapjai vannak hátra, levelet ír a fiának. Ő a kezdeményező, aki rendbe akarja hozni kettőjük kapcsolatát. Amikor megkérdeztem Sébastient, miért engem választott a szerepre, azt mondta, hasonlítok az édesapjára. De nem külsőleg, hanem az egész habitusommal. Látott néhány előadásban a Katona József Színházban, és úgy érezte, képes vagyok olyan szinten megformálni a karaktert, ahogy ő azt elképzelte. Én viszont azonnal figyelmeztettem őt, hogy ha nyomás alá kerülök, be-stresszelek. Nem titkoltam előtte azt sem, hogy ha elfog a pánik, dadogok. Megnyugtatott, hogy így is megfelelek neki. Sőt ez még jól is jön a szerephez, mondta. Én meg, hogy akkor rendben. És belementem.”

Különleges helyszíneken zajlott a forgatás. Egy felújítás előtt álló, budai apácazárdában, amelyet külön erre a célra kellett berendezni, de olcsón ki lehetett bérelni. A külső helyszíneket az Építészettörténeti és Műemléki Tanszék udvarában és a budakeszi tüdőszanatóriumban találták meg.

„Horkay Balázs játssza a fiamat. Az apa megírja a levelet, a fiú átveszi, de késve érkezik a kórházba. Ott kapja meg az apa naplóját a pszichológusnőtől, aki rábeszélte az öreget, hogy írje le a gondolatait. Kezdetben vonakodott az öreg, aztán mégis ráállt a dologra.”

New Yorkban, a Magyar Kultúra Napjain már láthatta a közönség a filmet.

Varga Sébastien Svájcban született. Ott is maradt az édesanyjánál, miután elváltak a szülei. Egyetemi tanulmányait kint kezdte el, majd Budapesten végzett a jogi karon. Jelenleg harmadéves rendező szakos hallgató az egyetemen.

Bán János azzal a feltétellel vállalta el a Hospice-beli szerepét, hogy bármilyen alacsony is a film költségvetése, akár csak egy minimális összeggel díjazzák a munkáját. Így akarta elérni a pár fős, pályakezdő fiatalokból álló stábnál, hogy már most tanulják meg: a film-gyártásban ugyan mindenki fontos, de az egyik legeslegfontosabb az, akit néznek. Ha ő nézhetetlen, akkor az egész produkció élvezhetetlen, akármilyen technikával készült. Vagyis: készüljenek fel arra a professzionális életre, hogy mindennek ára van.

„Ennyi év szakmai tapasztalata után nekem már nem kell keresnem a lámpát. Érzem, honnan jön a fény. A kamera előtt még az utolsó pillanatban is tudok korrigálni, de a világosító már nem. A rendező munkájába, a filmbe nem szólok bele, legfeljebb javaslatot teszek. A döntés a rendező kezében van.”

A filmet öt nap alatt forgatták le. Bán János, mint mondja, a szerepe szerint elég sok időt töltött ágyban.

„Volt egy végtelennek tűnő beállítás, ami filmes időben mérve sokkal rövidebb. A legnehezebb jelenet. Már beállt a hullamerevség, fekszem a ravatalozószobában. A kórházi személyzet még arra vár, hátha meglátogatja valaki az öreget, hogy végső búcsút vegyen tőle. Többször le kellett állnunk, mert nem tudtam a szükséges ideig visszatartani a lélegzetemet. Fehér lepedővel voltam letakarva, a mellkasomon egy szál vörös rózsa. Ha levegőt vettem volna, akár csak finoman, a rózsa azonnal elárul. De sikerült. Megcsináltam.”

A szerző a Vasárnap munkatársa