Új lendületet kapott az elismeréstől

A közbeeső években a Rinaldo című filmben nyújtott játékáért a legjobb férfialakítás díját kapta Moszkvában, Trebbia Európai Díjjal jutalmazták Prágában, A színészi küldetés díjazottjaként a nevével ellátott réztáblát a trencsénteplici Art Film Festen, az ottani Dicsőség hídján helyezték el.
Bán János öröme most éppen határtalan. Friss kitüntetésének, mint mondja, teljesen új impulzusokat köszönhet. Az ilyenfajta ösztönzés jól jön a színésznek. Főleg egy próbaidőszak sűrűjében.

Az elmúlt egy-két évben többször is nyilatkozta: kevesebbet szeretne már játszani, hiszen az elmúlt negyven év alatt havonta legalább huszonnégy estét töltött színpadon. Ami valóban rengeteg. Csoda, hogy nem fásult bele. De most ismét próbál. A Mefisztóland című darabban, amelyet a rendező, Dömötör András írt két társával, Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel, egy ünnepelt, ám keserves megpróbáltatásoktól szenvedő társulat színészét formálja meg. Ez az új feladat belefér még abba a ritmusba, amelyet megszabott magának?

Alapvetően igen. De azért is, mert ki kell érdemelnem a fizetést. Egyetlen kikötésem volt: ne nekem kelljen húzni a darabban. Ugyanis különböző hendikepjeim vannak. Túl vagyok egy agyérgörcsön.

Maradt valami nyoma?

Tériszonyos lettem és pánikbeteg.

A tériszonyt értem. Elég magasra jutott a pályán. Az én kis falummal az Oscar-gálára is eljutott.

A pánikbetegség jobban meggyötör. Akkor vagyok bajban, ha nyomás alá kerülök. Mondok egy példát. Újabban vonattal közlekedem. A Balaton mellett töltöm az év jelentős részét. Kocsival onnan feljönni és Pesten parkolóhelyet találni szinte lehetetlen. Alsóörsről, hogy mozgassam az akkumulátort, átautózom Almádiba, ahol van egy parkoló, bekamerázva. Ott felszállok a vonatra, és két és fél órán belül háztól házig vagyok. Ez így sokkal kényelmesebb. Nem kell parkolót keresnem, és sokat fizetnem. De ha pszichés nyomás alá kerülök, elkezd remegni a kezem, akadozik a beszédem. Stresszelek attól, hogy lekésem a vonatot, közben húsz perccel az indulás előtt már ott vagyok az állomáson.

Egy színházi próba nem jelent pszichés nyomást?

De igen!

S olyankor mi van?

Szépen le kell tudnom győzni magamban.

Mondhatja azt a rendezőnek, hogy rossz hatással van a pszichéjére?

Azok, akikkel az elmúlt öt évben dolgoztam, tudnak a tüneteimről. Az egész társulat is. Én ezt teljes egészében felvállaltam. Más dolog, hogy az identitásomat és a szereplési vágyamat ez rendkívüli módon korlátozza. Ami viszont nem jelenti azt, hogy nem vagyok elég kreatív.

Egy olyan színész esetében, aki több mint négyszázszor játszotta el Kukacmatyit, és A borbély című monodrámájával is elkápráztatta a közönséget, ez fel sem merülhet.

Ezek olyan előadások voltak, amelyek komoly szellemi és fiziológiai felkészülést igényeltek. Ekkorát teljesíteni ma már nem tudnék. Fontos, hogy az embernek legyen érvényes önismerete. Legyen tisztában a korlátaival. Ne csináljon hülyét magából.

De azzal, hogy a minőségre törekszik, nem gerjeszt feszültséget magában?

Pontosan így van. Én gerjesztem saját magamban a feszültséget, mert a minőség iránti vágy nem múlt el bennem. A Covid előtt volt egy szörnyű pillanatom. Nekem, aki a gyufaskatulyáról is az univerzumra asszociál, egyszerűen nem jutott eszembe semmi egy próbán. Az égvilágon semmi.

Hogy lépett túl ezen?

Mint a robot, végeztem a munkámat. És ez nem jó. Megszűnt bennem az új iránti vágy. Mindig volt legalább nyolc különböző előadásom egy hónapban. Ez rendkívüli módon megterhelte a szervezetemet. Egy idő után azt éreztem, kezd elegem lenni az egészből. A rossebeket, gondoltam. Nem érdekel ez már engem!

De most újra érdekli.

Vágytam is már a közösségre, sokat voltam egyedül. Az elismerés új lendületet adott. Hozzáteszem: a mi társulatunkból, a Katona József Színházból tizenöt éve senki nem kapott semmilyen díjat. Miközben Európa és Magyarország egyik legjobb színháza vagyunk.

Miben látja az okát?

Kultúrkampfot hirdetett a politika Magyarországon. A mi színházunk kísérletező művészszínház. Nemcsak objektíven, hanem meglehetősen kritikusan is szemléli a politikai életteret. A neutrális vagy az úgynevezett egyetértő színház számomra nem vonzó. Bár az is tud jól működni. Más dolog, hogy kinek mi a politikai identitása. Amikor a nagypolitika árkokat ás a színházművészeten belül, az egyetlen kulturális tradíciónak sem tesz jót. De nem akarok politizálni, nem értek hozzá. Véleményem persze van. Megpróbálom ezeket az árkokat betemetni. A közélet tisztasága érdekében hajlandó vagyok bizonyos kompromisszumokat kötni. Természetesen csak egy határig. Rólam mindenki tudja, melyik oldalon állok. A kiváló művész díj művészeti elismerés. Éppen ezért számomra sokat ér.

Gyakran volt egyedül az elmúlt években, említette. Pedig nem egy zárkózott, morózus, magának való ember. Nem egy remetealkat.

Egyáltalán nem vagyok az. Csak szükségem volt egy kis időre, hogy át tudjam értékelni a dolgaimat, és hogy tisztán lássam a fiziológiai képességeimet.

Mi mozdította el a holtpontról?

Két évvel ezelőtt Térey János regénye, a Káli holtak alapján Dömötör András rendezett darabot, amely az évad előadása lett. Az adta az első nagyobb lendületet. De még akkor sem voltam kész teljesen. Nem volt elég energiám egy olyan munkához, amibe úgy igazán jó érzéssel tudtam volna belemerülni. Most viszont úgy tűnik, elérkezett az idő.

Milyen szerepe van a Mefisztólandban?

Ahhoz a figurához tudnám hasonlítani, akit Cserhalmi György játszik Szabó István Mephistójában.

A nemzetiszocialista Hans Miklas, a tehetséges hamburgi színész, akit kicsalnak az erdőbe, és végeznek vele.

Az esszencia ugyanaz nálunk is, csak az én történetem neutrálisabban van lezárva. Tananyagként megnéztük a filmet is. Szakmailag és politikai értelemben is a mai napig érvényes.

Mekkora büszkeséggel tölti el, hogy világhírű társulat egyik alapító tagja? Vagy az évek múlásával már csak egyszerűen tényként kezeli?

Továbbra is meglehetősen nagy büszkeséggel tölt el, hogy a Katona József Színház tagja vagyok. Ezzel a társulattal ma is meg lehetne váltani a világot. Az természetes, hogy az alapító nemzedék kezd kiöregedni. Akár a férfiak, akár a hölgyek tekintetében. A színház megújulásának egyik fundamentuma, hogy hasonló kvalitású, tehetségű embereket szerződtessen, mint az indulás idején. A közösségi létformálás is fontos eleme a szakmai munkának. Ebben én a mai napig tevőlegesen részt kívánok, tudok és akarok venni.

Társulatbeli létét mennyire befolyásolja, hogy Máté Gábor bejelentette, nemsokára átadja az igazgatói széket?

Semennyire. Gábor igazgat, rendez és játszik. Minden reggel kilenckor bent van a színházban. Sok éve. Itt is természetes a generációváltás. Más kérdés, hogy a nagypolitika miképpen érzékeli ezt. Ugyanúgy, mint az Örkény vagy a Radnóti, mi is önkormányzati színház vagyunk. Vannak olyan költségmegvonások, amelyek rendkívüli mértékben korlátozzák a szakmai létezésünket. Ettől függetlenül a Katona József Színház működik. De ha lesz egy nagy politikai változás, akkor lehet, hogy olyan igazgatót fognak nominálni, aki nem azt a fajta kulturális vonalat fogja képviselni, ami a sajátunk, a kísérletező művészszínházat.

Azok közül, akik így vagy úgy elmentek a társulatból, kiknek a hiányát érzi a leginkább?

Horváth Jóska bácsi a második apám volt. Vajda László is meghalt. Cserhalmi Györggyel és Gáspár Sándorral barátok vagyunk. Sanyival napi szintű a kapcsolatunk.

Alsóörsön kőhajításnyira laknak egymástól.

Siklóhajításnyira! Pár évvel ezelőtt bedobott hozzám egy erdei siklót. A saját udvarában találta, és megtréfált. Onnan tudtam meg, hogy elmondta egy interjúban. Aztán megtaláltam a sikló megszáradt bőrét a farakásban. Szép példány volt. Másfél méterre megnőtt.

Alsóörsön, a kert mellett, akad más elfoglaltsága is?

Írok. Nem könyvet, csak skicceket. Életem jelentős fordulópontjait jegyzem fel. A sarokpontokat. Hogy ne felejtsem el egyiket sem. Félek, hogy az évek múlásával egyre hülyébb leszek.

Várkonyi Zoltán szerint ezt a pályát csak boldogan lehet csinálni.

Boldogan? Leszámítva a négy, magasan kvalifikált gyermekemet, a magánéletem nem a legszerencsésebben alakult. A színészi pályán mégsem vesztem el. Ahhoz, hogy ezt a hivatást magas szakmai szinten tudja művelni az ember, két dolog kell. Meglehetősen nagy intellektus, aminek semmi köze nincs a boldogsághoz. Az elhivatottság nem elég. Idegrendszer és hatalmas szorgalom is szükséges, ami elképesztő készenléti, felkészülési munkával jár. Sokaktól hallom, hogy azt mondják: ezt én is meg tudnám csinálni! Én meg tudom, hogy nem. Nagy adag szerencse is kell ehhez a pályához. Nem elég, hogy kiemelkedően jó vagy. Fontos, hogy mikor, milyen pillanatban találkozol és kivel. Hogy azt kérdezzék tőled: lenne kedved velem dolgozni? És akkor az ember vagy azt mondja, hogy igen, vagy azt, hogy nem. Boldogságot az jelent, ha életre szóló produkciót sikerül létrehozni. Én ebben hiszek.

Akkor boldog színésszel beszélgettem?

Motivált színésszel.

A szerző a Vasárnap munkatársa