Dolgok, melyek akár meg is történhettek volna

Vannak a világforradalmiak, vezetőjük Biszku Béla. Virslit és száraz kenyeret esznek, titkos találkozót szerveznek a szomszédos országok világforradalmiaival, valamint disznók százezreit hajtják át az osztrák határon. „Maguk a disznaikkal ki akarják robbantani a harmadik világháborút?”, ordítja Leonyid Brezsnyev Moszkvából Kádár János fülébe telefonon.

Ennyiből is érezhető, hogy a dolog nem véresen komoly. A cím a nép közé vegyülő Mátyás királyt villantja be, és nekem még mindig vannak olyan idős rokonaim, akikben Kádár János alakja egyfajta mesehőssé absztrahálódott. Volt is siker, Csaplár Vilmos könyvének első háromezer példányát annak idején hetek alatt kapkodták el, a mű a közelmúltban hangzott el a Magyar Rádióban 13 részben, és ez már a harmadik kiadás. A kalligramos borító kissé csiricsáréra sikeredett, nekem legalábbis jobban tetszik az első kiadás fedele, amelyen az egykori pártfőtitkár rövidnadrágban dobál köveket a vízbe. Ez a kötet egyébként csúcstartó: könyvtáram legtöbbször kölcsönadott példánya. Ismerőseim, valamint az ő ismerőseik mára szó szerint salátává olvasták, ráadásul mindenféle öntettel, szószokkal, kávéval is megbolondították, szóval nem éppen gusztusos látvány. Úgyhogy simítsuk ki a szamárfüleket, és beszéljünk inkább a belbecsről.

A hangvétel félúton van a groteszk és a mese között, ami így utólag szinte természetes megközelítésnek tűnik, hiszen Kádár Jánosról és elvtársairól amúgy is számtalan legenda kering a nép ajkán. A nép kialakította a maga Kádár-képét.

Az író pedig legalább három képet ütköztet ebben az elbeszélés-gyűjteményben. Azt, amilyennek a nép látta vezérét, azt, amilyennek Kádár igyekezett látszani, és azt, amilyen Csaplár szerint valójában volt. Vajon tekinthetünk-e iróniával a közelmúlt magyar társadalmának meghatározó alakjaira? Nem haragszanak-e meg a szereplők leszármazottai a „mulatságos” élethelyzeteket olvasván? És egyáltalán: mennyi az igazságtartalmuk ezeknek az anekdotikus stílusban elbeszélt történeteknek? Ilyesféle kérdések motoszkáltak bennem, aztán visszagondoltam a szóban forgó korszakra, és rádöbbentem a lényegre: hogy az itt leírt dolgok akár meg is történhettek volna.

A mesenyelvi fordulatok és a valószerű elemek szépen keverednek az elvtársak egymás között használt szóvirágaival, a történeteket ráadásul egyfajta gyermeki naivság is belengi. Mivel mi, egyszerű halandók nem tudhatjuk, mi játszódott le a pártházakban, a parlamentben, a pártüdülőkben és Kádárék otthonában, a faktumok felőli közelítésnek épp annyi értelme van, mint a meseszerű tálalásnak. Ezek a sztorik csupán annyira valószínűtlenek, amennyire a 60-as, 70-es évek magyar valósága, a legvidámabb barakk volt az. A történészek ugyanoda lyukadnak ki, mint a történetfaragók. Az olvasó pedig tanácstalan, elbizonytalanodik, fogalma sincs, mit higgyen, mit ne, az író tehát elérte célját.

Csaplár egy egész világot épít fel fikcióból. „Megismerhetjük” Kádár János szokásait, szavajárását, házaséletét, elvtársaival való kapcsolatát, és a kommunista párton belüli intrikákat. Megtudhatjuk, mit evett leggyakrabban Biszku Béla, hogyan vadászott Aczél György, miként csempészte haza Mongóliából kollégáját Czinege Lajos hadügyminiszter, és mit főzött vasárnaponként Kádárné. Az egykoron rettegve szeretett pártemberek így szelídülnek mesehősökké. És mi most ugyanazt tesszük velük, amit ők tettek a néppel évtizedeken keresztül. Szórakozunk rajtuk.

(Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János. Kalligram, 2006)