Darabok kavalkádja Komáromban

Részlet a füleki Zsákszínház (fent) és a Marianum Diákszínpad előadásábólKiss Gábor felvételeA diákok mellett a rendező-tanároknak is komoly szakmai injekció lehet ez a fesztivál, beszéltem olyan csoportvezetővel is, aki eleinte szuperlatívuszokban szólt saját tanítványairól, a konkurens előadásokat látva azonban már mérsékeltebb optimizmussal várta a zsűri értékelését.

A zsűri pedig idén (is) könyörtelen. Egyáltalán nem igyekeznek selyempapírba csomagolni véleményüket, úgy döngölik a földbe az amatőr színészeket, mintha profikkal kommunikálnának. Ez főleg a kassai KGSzT csoport előadásának elemzésekor ütött vajszíven engem, mert tudom, mennyi viszontagság, lemondás, szervezés és kompromisszum árán születik egy-egy diákelőadás. Talán nem kellene feltétlenül Peter Brook rendezői módszereivel példálódzni tizenöt éves gyerekek előtt anélkül, hogy egy jó szó is elhangzana a produkcióról. Mindegy, reméljük, nem roncsolódtak túlságosan az ifjú lelkek, akiket egyébként előző este csak hatórás huzavona után sikerült elszállásolni Komáromban.

Kedden kora este meglehetősen sok hely maradt üresen a nézőtéren. Úgy tűnik, Komárom lakosságát továbbra is hidegen hagyja ez a fesztivál. A délelőttönként fellépő csoportok szervezett, iskolákból kivezényelt nagyérdemű előtt játszanak, délután és este viszont gyakran kongói állapotok uralkodnak.

Ha lemaradtak a keddi Moliere-darabról, sajnálhatják, mert a reakciókból ítélve azok is remekül szórakoztak, akik most először találkoztak a Mizantróppal. Hála Petri György fordításának és a Tóth Gábor vezette lévai Bárka Színpadnak, akik nem ijedtek meg a feladattól, és üdítően emberi előadást vittek színre. A történet követése mellett a nyelvi szépségeket is maradéktalanul ki lehetett élvezni, annak ellenére, hogy versben hitelesen beszélni a legnehezebb dolgok egyike. Emellett arra is ügyeltek, hogy a cselekmény is kellő ritmusban peregjen, a karakterek is kiviruljanak és a mondanivaló is kidomborodjék. És ez, bizony, néhány profi színházban is gondokat okoz. A lévai társulatból két-három embert szinte azonnal el lehetne helyezni valamelyik profi színházunkban.

Ami a karaktereket illeti, a 25 éves füleki Zsákszínház is sokat összegyűjtött belőlük, és néhányat sikerült is prezentálniuk. Egressy Zoltán sikerdarabja, a Portugál egész Európában fut, alig van, aki még nem látta, ha mást nem, a darabból készült filmet. A falusi kallódásról, a reménytelen lelki lepusztultságról és a kíméletlen monotonitásról szóló darab legnagyobb buktatója, hogy a helyzetkomikum adta lehetőségeket csak mérsékelten ajánlatos kihasználni. Ha több benne a komédia, mint a tragédia, akkor oda a mondanivaló. Ha például egy alkoholista állandóan tökrészeg, attól nem szánalmas lesz, hanem szimplán nevetséges. A legtöbb általam látott Portugál-előadás ezen bukott el. Mázik István rendező azzal a bizarr ötlettel rukkolt elő, hogy egy testes hölgyre osztotta Sátán, az idült alkoholista mellékszerepét. Ettől a figurának még szánalmasabbnak kellett volna lennie, ehelyett azonban sajnos a komédiázás felé billent a mérleg nyelve. Csipesz, az elfuserált világfi is összetettebb jelenség, mint amilyet most láttunk, nem beszélve a papról, aki a második felvonásban úgy borul a falon függő Fradi-zászlóra, mint a keresztre feszített Krisztus. A Masni–Bece páros, azaz Tóth Mónika és Tóth Gáspár Félix viszont szerencsés választás volt, és időnként a Reteket alakító Gulyás László is megvillantotta tehetségét a színpadon. A kritikusi felemás érzés mellé odakívánkozik, hogy a közönségnek nagyon tetszett az előadás.

Tegnap délelőtt a szenci Teátrum Diákszínpad próbálkozott Petőfi A helység kalapácsa című vígeposzának rendhagyó színre vitelével. Ez bátor tett. Aki viszont nem ismeri a történetet, a közepe felé elveszíti a szálat, és csak a legvégén találja meg ismét, úgyhogy ajánlatos előtte elolvasni a vígeposzt. A játékidő nagy részében aprólékosan koreografált kocsmai verekedés zajlik, ez főleg az akciófilmeken nevelkedett korosztálynak lehetett élmény. A cselekményvezetés azonban minduntalan megbicsaklik, gyorsul, lassul, egy helyben topog. Pomichal Mária rendező nem mindig adagolta megfelelően az összetevőket, ettől az előadás szétfolyt, a sok jó ötlet nem állt össze stabil, sűrű masszává. A fiúk mozgáskultúráját viszont nagyon meg kell dicsérni, és Radimák Laci külön vállveregetést érdemel az ostoros jelenetért.

Eugéne Ionesco, az abszurd dráma nagymestere mára klasszikussá vált, a nevét meghallva minden gimnazista éltanuló rávágja, hogy: A kopasz énekesnő. Nos, épp ezt a darabot vette elő Nagy László, a komáromi Marianum Diákszínpad rendezője, aki egyébként csak néhány hónappal ezelőtt vette át a csoport vezetését Varga Emesétől. Itt egy-két rossz kiejtésű szereplő zavart, túl nagy kontrasztban voltak a legjobb alakítást nyújtó Gaál Juliannával. Ezt a szöveget, bizony, érteni kell, még ha abszurd is, és akkor is, ha bizarr módon tördelve adják elő. Az angol nyelvkönyvek mondatszerkezetei által ihletett, olvasva is remek szöveg arról szól, hogy elbeszélünk egymás mellett, nem figyelünk a másikra, csakis önmagunkra. Itt is rengeteg jó ötlet váltotta egymást, és befejezésből is négyet láthatott a közönség. Apropó, a komáromi Városi Művelődési Központ nézőterét ismét iskolások töltötték meg, akik viszont meglepően jól vették a lapot, akkor nevettek, amikor kellett, és akkor tapsoltak, amikor a szereplők megérdemelték, azaz mind a négyszer. Kovács Bea díva-jelenete pedig egy külön misét is megérne. A végén egy paróka került a mikrofonállványra. Hogy lehetőleg mindenkinek leessen a tantusz.