Dandaranda

Petőfi óta azt sem tudtuk róla, mi fán terem az ilyen. Az a bizonyos, az a sokat ünnepelt nagy októberi, az merő unalom, de ez a mostani, ez más, ez most egészen más... még így is, még a határ mögül lesve is, még akkor is, ha a kertek alatt meg a kálvária dombon már beásta magát a marcona, de fennállása óta még soha harcot nem vállaló csehszlovák hadsereg.

Apám rezzenéseit lesem, ő a rádiót hallgatja. Egyre többször hallani azt, hogy szabadság. Ezekben a napokban egyre többen nyilatkozgatnak, mindenki csak beszélni szeretne róla... most, és mindenáron... Úgy tűnik, még apám sem tudja, hány óra.

„Minden nacionalizmustól tartok – így apám –, de leginkább a sajátunktól félek.” Mily ünneprontó – gondolok visszamenőleg is azokra az időkre, amikor megmutattuk a világnak... – pedig neki Trianon,

mint saját csontja törése... úgy, olyan nagyon fájt. És nem csak neki.

Sokaknak. Egy életre.

És fájt és fáj nekem is.

Igen. Fáj Kolozsvár, Erdély, a Partium, a Vajdaság, Kárpátalja, a Várvidék és a Felvidék: a kitelepítés, a jogfosztottság és a vajdasági gyilkosságok, pofonok, az összefirkált és szétlőtt házak.

És fáj a nyelvtörvény, és hogy még mindig nekünk kell ügyelnünk (röhej) a többségi és minket sikeresen asszimiláló nemzet érzékenységére... Fájnak összes elvesztett csatáink (elvesztegetett csatározásaink), hogy Mátyás óta csak János Vitéz, no meg Háry volt nyerő...

„De leginkább a sajátunktól félek...!” – kísért apám mégis, még most is.

És nincs mese, itt az új kor, új emberek, és minden megváltozik... Az árnyak azonban a régiek. És minden, ami avítt: mente, kacagány, röhögény...

Szóval egy bizonyos (vagy több) alkalommal, egy (vagy több) daliás fiatal ember – akit (tán ezért is) kapásból „szineművésznek” nevezget ki a lelkes köz ugyancsak vélt képviselője (képviselői) – végig nyüszíti, ordítja, „dandarandázza” pl. lírai költőnk Trianon sebeit sirató, inkább döbbenten töprengő, mint felhorkanó versét, lobogva, mint ahogy nálunk (roszszul) a Nemzeti dalt szokás, a hatásvadász, hamis pátosz valamennyi olcsó eszközével... stb. Stilisztikai megközelítés gyanánt nem is annyira a félreértelmezett Nemzeti dal volna a jó példa, hanem inkább az „Aki nem lép egyszerre” kezdetű bakanóta rétesesnek mondható fenyegetettsége vagy akár a kuplerájokat ünneplő kuplék vulgáris fékevesztettsége.

Ennyit mutat egy pillanatfelvétel. Lehet, hogy az élet mégis más? Hátha a széplelkek elvárásai, álmai teljesülnek a jólfésült, gondolkodó, olvasó stb. magyarságról, a virtuális Magyarországról.

Csodák pedig ma sincsenek. Bármennyire is szükség volna rájuk. Apáink korában még a Csárdáskirálynő Bóni grófja ugrott be a nagybőgőbe, peckesen, nyalkán, úgy, ahogy egy operettben illik, ahogyan ezt az örökös giccs kánonja megköveteli. Ma, amikor az operettek avítt virágzását „korszerű, új stílus” váltotta fel, amikor a musicalnek nevezett áloperett megjelenésével lőttek a régi operettnek, amikor talán (bár ez sosem biztos) örökre befellegzett neki, szóval ma a musical és közeli rokona, a rock-operett, sznobosabban: rock-opera uralja a szórakoztatóipart és bitorolja a művészet örök múzsáinak (pl. színház, költészet, festészet, zene, tánc stb.) kijáró megbecsülést és tiszteletet is... ugyan, hol van ma már az egykori Bóni, hiszen ma már a színpadon maga nagy Szent István királyunk ugrik ripacskodva a nagybőgőbe, ahogyan ezt az örökös giccs kánonja megköveteli...

Történik mindez ma, méghozzá esztétikai felelősségtudatunk teljes birtokában, Európa közepén, a huszonegyedik század elején, mintegy jó hírünket öregbítendő... (Mert ki ne hallott volna, vagy akár éppen nyilvánosan – sőt, felelősen is – ne szólott volna közülünk, akár a pulpituson ágálva, Bartók és Kodály országáról?)

Miközben tudja ország-világ, hogy itt és most és mindörökké, a Hargitától a Zoboraljáig I. Operett István a király.

Igen. Ez az. És mégis a giccs az úr!

Egy müncheni ünnepi március 15-én ütötte meg először a fülemet a „székely himnusznak” nevezett (kinevezett) nemzetieskedő kuplé. Azóta erdélyi himnusznak véli a tájékozatlan konzumtársadalom. Azóta már csángó himnusz is csinálódott (a „csángó magyar, csángó magyar” kezdetű koholmány képében). Eddig giccses magyarnótázó dorbézolásaink után legalább arra lehettünk büszkék, hogy a himnuszunk nem operettrészlet. Meg arra is, hogy annak idején, a körmönfontan taktikázó Rákosi-klikknek sem sikerült (pedig útban volt nekik még az Úristen is) az általuk hőn vágyott „történelmi” himnuszváltoztatás. Most pedig középszerűnek is csak erőlködve minősíthető nyüszgeményeket himnuszosítunk, önként és dalolva. Kodály Rákosiékkal szemben még tartotta a mércét...

No?! És mi a gond?

Semmi. Hacsak az nem, (teccik tudni), az a parányi különbség, (amit ha el tudnék zongorázni, hja!), az az apró, kicsi különbség, ami a művészet és a szórakoztatóipar között van, csak annyi...

Bagatell!

És nem akarom egy rock-operett szerzőit sem, mondjuk, a valóban zeneszerző Szervánszkyval összehasonlítani (pl. „Kutyák dala” ürügyén). Ez az összehasonlítás úgy is lehetetlen és méltatlan lenne. De elnézve ezt a nagy rock-operett semmit, ezt a Zobortól a Hargitáig dagonyázó „dandarandát”, ahogy Minden Áron és társai keletlen koreográfiára telelgetnek, ebugatta zenére, drámaiatlan kinyilatkoztatásokat szavalnak, nótáznak küszködve, katartikusnak szánt helyzetekben... ez mégiscsak megdöbbentő – kellene, hogy legyen...

És most a méltányosság – és objektivitás kedvéért is – váltsuk műfajt, igen, mert elgondolkodtató, hogy (és megint csak például) egy Petri György-verssor, egy Ottlik Géza-gondolat vagy a lelkiismeret-furdalásból divatossá vált emigránsok erkölcsének árnyékában ez a nemzetieskedő kecmergés a nyerő. A Minden Áronok randalírozása hiába riasztó az esztétika mérlegén és hiába még riasztóbb az etika (az ethosz) etalonjaira vetítve.

Lelkiismeret-furdalásunkat enyhítendő magyarázatként: az „iskolázatlanabb (értsd alacsonyabb műveltségű) néprétegek szórakoztatva oktatását (sőt vélt felemelését is szokás ilyenkor említgetni) is szolgálja e műfaj” – legalábbis ez hallszik a nemzeti giccs preventív védelmében.

„De leginkább a sajátunktól félek...!” – legyint újra apám, mintha csak egy műkedvelő operettszínész gesztusával.

Szervánszkytól is elvárta volna a korabeli rákosista pártvezetés a „Farkasok dalának” a megzenésítését. „Farkasok pedig nincsenek!” – visszhangzott a lakonikus válasz. József Attilát felidézve, megfricskázva a hatalom bitorlóit: „a veszett kutyák nem farkasok...”

Ami a látszólag nyugodt felszín alatt (nem tombol, nem forrong, sajnos, csak meglapul) az egyetemes emberi mérce, az csak úgy megvan magának. A helyzet(-ünk) emiatt tán még idegesítőbb, de mindenképpen nevetségesebb (érdekes, mindig csak a helyzetünk az, és nem mi), mert szembesülnünk kell vele, sőt általa önmagunkkal... mert megmérettetünk.

Ez a nehezen megnevezhető (identifikálható) valami, ez a dandaranda a nemzeti giccsnek vagy a nemzetieskedő magatartásnak a formája – vagy (még inkább) a különben irányzatsemleges bunkóság aktuális átlényegülése.

És ez az abszurd(um) évtizedek óta kortünet. A dandaranda kórusának (vajon mitől?) hamis összhangzatát vizsgálva mindenképpen feltűnnek bizonyos összefüggések. Ki mindenki énekelhet ott? A fafülűek, akik sosem hallották meg az idők szavát, és például az itthoni megjelentetése ellen szöggel-vassal tiltakozó Máraival szemben akár még munkásőrként is, de megvédték a mundér és a határ „böcsületét”. A taktikus bizonytalankodók, akik belülről „szándékoztak megbontani és gyöngíteni” a pártállam egyetlen és egységes állampártját. Sikertelenül, de érdemekben dúsan. A gyávák, akik tudták, jobb minél messzebb maradni, ha ropog a jég. És amikor meghajlott, ropogott a jég, amikor egy-két felelőtlen, „deviáns” mégis kockáztatni mert, vagy nem bírta cérnával... akkor a mai idők „hösei” merre voltak? Az ifjúsági szervezetben vagy szakszervezeti gyűlésen, netán a szovjet barátsági szervezetben csapták agyon az időt, fogaik közt mindenre elszánt proteszt-songokat dúdolva a tőke ellen? Igen „hösök”, így, rövid „Ö”-vel, megkülönböztetésül.

Higgye el végre, becsszóra, a kedves dandaranda kórus, hogy nem csak a hangerő a fontos, nem csak az a szempont, sőt egyre inkább nem az. Régen, a mozgalmi dalokat énekelve sem ez lett volna a fontos, csak későn vették észre.

A dandarandát úgysem érti senki azokon kívül, akik éppen dandarandáznak. Hiszen, legalábbis formailag, rögeszmecsere. Még a jogos túlfűtött érzelmek sem értelmezhetőek másképp, mint félre. A sérelmek tisztázása merőben más műfaj. Mindenképpen párbeszéd. Tárgyilagos és több szempontú. Mondhatnók, toleráns. Az ünneplés pátosza viszont monológ, szűkszavú varázs.

Annyi kényszerünnepet megéltünk, hogy már azt sem tudjuk, milyen az igazi ünneplés. Tiszta ingben (nem mundérban!), tiszta szívvel, megtisztult lélekkel – erre vágyunk, amikor ünnepre készülünk. Örömünnep vagy emlékezés – mindegy. Karácsonykor is, a halottak napján is... jelet adunk, gyertyát gyújtunk. És ez nem nosztalgia. Ez volna maga az emberi nyitottság. Nyitott porta, terített asztal, hívó gyertyafény jelzi: ide vendég, vándor bármikor betérhet. Várjuk! Minden dandaranda nélkül. És nem azért, hogy kiüssük a kanalat a kezéből vagy a szót a szájából. Még akkor sem, ha nem közülünk való. Még akkor is, ha ő másképpen ünnepelne.

Ünnep! Nehéz műfaj ez.

És még akkor is kenyérrel, ha ő kővel. Hátha ő is rákap a kenyér ízére.