Csúcsfordulaton járt a motor

Az is igaz, hogy a szervezők kitettek magukért, talán még sohasem kínáltak ennyi színvonalas, értékes produkciót. Hogy mekkora változáson ment keresztül a rendezvénysorozat, jól szemlélteti a tény: annak idején, amikor néhány megszállott „kitalálta” a dzsessznapokat, átlagban háromszáz jegyet adtak el, az idén háromezret! Peter Lipa, a fesztivál mindenese (szervezi, konferálja, s ráadásul az idein még előadóként is fellépett) a rendezvényt megnyitó köszöntőjében meg is jegyezte: a fesztivál kinőtte megszokott otthonát, lehet, hogy más helyszín után kell nézniük. Amit a közönség nosztalgiára hajlamos része bizonyára szomorúan vesz majd tudomásul, hiszen a népszerű „pekács” szinte összenőtt a dzsessznapokkal. Jövőre harmincéves lesz a rendezvény, kíváncsi vagyok, hol ünnepli születésnapját.

A kínálat ismeretében várható volt, hogy az idén a basszusgitárosok viszik majd a prímet. Ez így is történt, de azért akadt jó néhány figyelemre méltó produkció a többi hangszeresek körében is.

Az alaphangot az osztrák Muthspiel testvérpár adta meg, s már az első hangok elárulták, hogy különlegesen képzett, nagyszerű muzsikusok. Zenéjük sokarcú: akusztikus és elektronikus hangszerek, zörejek, előre felvett zenei foszlányok szimbiózisa. Az angol színes bőrű Soweto Kinch már sokkal ritmikusabb, s számomra sokkal „emberszagúbb” hangon szólalt meg. Műsorukban mintha két együttes lépett volna fel, egyrészt valamiféle dzsessz-rap zenével, míg más számokban a rögtönzés dominált. Az ütőhangszeres Pibo Marquez nevét nagyon megtanultam. Nemzetközi csapatának produkciója a fesztivál egyik csúcspontja volt. Marquez virtuóz játéka mellett (ő mellesleg Carlos Santanának is ütőzött) nagyot játszott a brazil gitáros Herman Romero és a francia szaxofonos Laurent Bonnet. Féltettem is az utánuk következő Mezzoforte nevű híres formációt, hogy űberelni tudják-e az előző produkciót. Mint utólag kiderült, feleslegesen aggódtam. Köszönhető volt ez a Mezzoforte hihetetlenül precíz játékának (ami talán tizenöt albummal a hátuk mögött nem csoda), no meg annak, hogy az ő zenéjük jobban érinti a populáris kategóriát.

A szervezők egyébként nyíltan vállalják, engedményeket tesznek a kommerszebb stílusok irányába, hogy ezzel is bővítsék a kínálatot, s mind nagyobb közönséget nyerjenek meg a dzsessznek. Bizonyára ilyen megfontolásból került műsorra a második napon fellépő ütős Mino Cinelu. Ha röviden akarnám jellemezni zenéjét, azt mondanám, hogy dzsessznek túl kommersz, tánczenének viszont túl progreszszív. Mindamellett érdekes és hangulatos. Jól vizsgázott a magyar JazzPression nevű formáció. Az ő zenéjük maradandóan kimerítette a „dzsessz” szó tartalmát, s a négy tehetséges muzsikus ténykedése jól szemlélteti a magyarhoni dzsesszoktatás magas színvonalát, ugyanis mindannyian a Liszt Ferenc Akadémia dzsessz tanszakán tanulták mesterségüket. Peter Lipa friss, Beatles-dalokat feldolgozó albuma anyagát mutatta be. A hazai dzsesszéneklés veteránja ezzel a műsorával nemzetközi babérokra szeretne törni, érdekes lesz figyelni a zenei anyag további sorsát. Az egyik közönségcsalogató szerepét a basszusgitáros Victor Baileynek szánták. A színes bőrű New York-i bőgős eleget is tett az elvárásoknak, s megmutatta, miért játszhatott olyan zenekarokban, mint a Weather Report vagy a Steps Ahead, s miért hívta meg őt társnak Joe Zawinul vagy Sonny Rollins. Ha valamit fel lehet róni produkciója ellen, talán a túltengő show-elemeket, a jó értelembe vett bohóckodást a komoly zenélés rovására. De ez szubjektív vélemény. Egyébként Bailey billentyűse egy Peter Horvath névre hallgató magyar emigráns zenész volt.

A harmadik este első fele a hagyományosabb dzsesszirányzatok jegyében zajlott. A hazai zenei élet egyik ígérete, Miroslav Suchomel kvartettje a legklasszikusabb felállásban – szaxofon, zongora, nagybőgő és dob – lépett közönség elé. Gondosan hangszerelt repertoárt játszottak, zömmel a zenekarvezető szerzeményeit. Karin Krog norvég énekesnő viszont egy szál gitár kíséretében is képes volt lekötni a teltházas koncerttermet. Teljesen más zenei miliőt teremtett a francia trombitás Erik Truffaz és együttese. Az elektronikai „kütyüket” meglovagoló stílusuk misztikus hangulatot teremtett, néha túldimenzionált hangerővel. Koncertjük a dzsessz egyik szélsőséges arcát mutatta be. Aki ilyenre vevő, jól szórakozott. Szerencsés dramaturgiai húzásnak bizonyult Pozsonyba invitálni Marcus Millert. Az ő koncertje a dzsessznapok eddigi történelmének egyik legnagyobb ékessége. Ez az az eset, amikor egy, a média által agyondicsért, sztárkultusszal övezett személyiség nemcsak hogy megfelel az elvárásoknak, hanem még túl is szárnyalja őket. És nem csupán fő hangszere, a basszusgitár bűvölésében – bár abban is egyedülálló –, hanem valami másban is, ami csak a legnagyobbak kiváltsága, s amit úgy hívnak: karizma. A fent leírtakat leginkább a közönség reakciója igazolta...

Akárcsak a múltban, most is üzemelt egy kisebb színpad, ahol a hazai feltörekvő együttesek mutatkozhattak be a főműsor szüneteiben. Ugyanitt lemezlovasok dzsesszfelvételekkel szórakoztatták a legkitartóbbakat a koncertek után.

Sokéves dzsessznapos tapasztalataim birtokában kijelenthetem, az idei valahogy forróbb, izgalmasabb volt, mint az előzőek. Ettől még rangosabbnak éreztem azt a fesztivált, amelyre már eddig is joggal lehettünk büszkék.